Schleinzer igazából csak végezte a dolgát. Írt egy erős forgatókönyvet, s leforgatott belőle egy hihetetlenül higgadt, fegyelmezett és pontos művet. Egy pedofil mindennapjait (pontosabban utolsó öt hónapját) mutatja be, aki saját házának pincéjében tart fogva egy tízéves kisfiút. Michael pedig nem egy szörnyeteg, nem a megtestesült sátán, nem egy jón s rosszon túlemelkedő formátumos negatív figura, hanem egy egyszerű biztosítási ügynök, a maga rendszeretetével és napi rutinjával. Kicsit magának való, hallgatag és befelé forduló, de azért el lehet menni vele síelni minden további nélkül. És épp ettől válik igazán gonosszá. Attól, hogy ennyire hétköznapi, ennyire felismerhető. Róla fogják majd nyilatkozni a híradókban, hogy rendes fiatalember volt, egy légynek sem tudott ártani...

A rendező lassú, okos és már-már színtelennek tűnő filmje természetesen nem szolgál válaszokkal. Nem kutatja a lélek mélységeit, inkább csak bemutatja a kisfiú és a férfi „kapcsolatát”, amelybe éppúgy belefér a kecskék simogatása, a közös mosogatás, mint a szokásos esti erőszak. Schleinzer filmjének erénye, hogy mindenféle hatásvadászat nélkül képes kendőzetlenül „bemutatni” a csupasz bűnt. Jeleneteit mindig ott vágja el, ahol kell, nem akar polgárpukkasztó lenni, nem sokkol minket. Okosan magunkra hagy: forgassuk csak le mi magunk a hiányzó képeket.

Michael Fuith személyében pedig olyan segítséget kap, amiről minden filmes csak álmodhat: minimalista, szenvtelen játékával, apró gesztusaival, hideg tekintetével karnyújtásnyira hozza mindazt, amit a legszívesebben eltolnánk magunktól. A rossz nem a mesekönyvekben vagy a filmekben él, hanem a szomszédban. Akit naponta üdvözlünk, rámosolygunk, és váltunk vele néhány banális szót. Az új kor nyavalyája, hogy ennél többet nem is nagyon akarunk megtudni a másikról. Ezért van, hogy a lezárt pinceajtó csak az utolsó pillanatban tárul fel, hogy szinte letaglózza majd a családot, a semmit sem látó, és ezért cinkossá váló külvilágot.

A Michael hűvös remeklés és csöndes vádirat. Aki látta, egyhamar nem felejti el a kisfiút elképesztő visszafogottsággal és hiteleséggel alakító David Rauchenberger tekintetét. A reményt, ami közönyösen, opálosan csillog, és annak elviselését, amit talán nem is képes felfogni, csak tudja, sejti: életre szóló fájdalmat okoz.

Ami megvan itt, az fájdalmasan hiányzik amott. Pedig a visszafogottság úgy kellene Álex de la Iglesia ámokfutásához, mint a falat kenyér. A két évvel ezelőtti velencei filmfesztiválon legjobb rendezői és forgatókönyv-írói díjat elnyert alkotás az idei év eddigi legrémesebb élménye. Az Egy őrült szerelem balladája című dolgozat egyszerre horror és fékevesztett melodráma, a spanyol polgárháborút és Franco diktatúráját megelevenítő tabló és erőltetett metafora. Csakhogy Iglesiának sem arányérzéke, sem ízlése nincs: csak a legerősebb színeket használja, miközben majd szétdurran az akarástól, hogy valami érvényeset mondjon hatalomról, elnyomásról, szerelemről. Ám a túlhajtott szimbólumok (a síró bohóc), az őrületig fokozott érzelmek nem vezetnek el sem a hitelességhez, sem a művészethez. A szörnyű balladában sajnos öt komolyan vehető perc sincs, minden jelenet egyben paródia is, hiszen ennyi túlrajzolt karaktert talán az egész spanyol filmművészetben nem találni, így színészi teljesítményről szinte képtelenség beszélni, hacsak az örökös tébolyt és annak eszközrendszerét nem tekintjük annak.

Az Egy őrült szerelem balladája tipikusan az a film, amely után nem lehet kérdéseket megfogalmazni vagy elgondolkodni a látottakon: az ilyesmit csak túlélni lehet. Kiszenvedni a száznál is több súlyos percet, hiszen egyszer csak legördül a stáblista és véget ér a rémálom. Ez a könnyebbség pedig, úgy tűnik, néha megér egy-egy fesztiváldíjat is. De ha ez ilyen volt, akkor milyen lehetett a többi?

Michael nem a megtestesült sátán