Csaknem hetven filmnek volt a castingrendezője, színészként is dolgozott az utóbbi két évtizedben, így önként adódik a kérdés: miért éppen most kezdett el írni és rendezni?

Egyszerűnek tűnő kérdés, de nem könnyű rá válaszolni. Mindent autodidakta módon tanultam meg, nem az iskolapadban. Castingrendezőként alaposan megmerítkeztem a világ egyik legnehezebb munkájában: egészen rövid idő alatt kell megtalálni a tökéletes színészt a szerepre, felkészíteni őket, végül el is kell adni őket a rendezőnek. Ennek a munkának a nagy része tulajdonképpen valódi rendezés: számos színészt kell dirigálnod konkrét jelenetekben. Tizenhét éves szakmai tapasztalat birtokában egyáltalán nem féltem attól, hogy rendezzek, nagyon régóta játszottam is a gondolattal, de valamiért soha nem tettem meg azt a konkrét lépést, amely a váltást jelentette volna. E téren Michael Hanekének tartozom hálával, ő volt az, aki folyamatosan „rugdosott”. Amikor együtt dolgoztunk A fehér szalag című filmjén, figyelte, ahogy kiválasztom a gyerekszereplőket, illetve nyomon követte a folyamatot, amíg felkészítettem őket a jelenetekre. Egyszer aztán megállított, és közölte: itt az idő, hogy én is rendezzek. Ebben a pillanatban elszállt az összes kétségem, és kész voltam megtenni a „nagy lépést”.

És rögtön a csúcson kezdte: a Michael egy pedofil portréja, és állíthatom, az utóbbi évek egyik legmegrázóbb filmje.

2008-ban kezdtem el írni a Michael forgatókönyvét – akkoriban a bulvársajtó nagy figyelmet szentelt a gyermekrablásoknak és pedofil bűntényeknek, különösen Ausztriában. De fontos megjegyezni, hogy ez akkoriban sem volt pusztán osztrák probléma, és nem is oldódott meg mára: mindmostanáig előfordulnak Európában és a világon ilyen esetek, csak most éppen nem annyira divatos a téma. Mindnyájan tudjuk, hogyan működik a bulvársajtó. A nagy szalagcímek szenzációt és cirkuszt generáltak, csak azzal a céllal, hogy pénzt termeljenek. Ez azonban túl fontos és veszélyes téma ahhoz, hogy a showbiz része legyen. A tények így elsikkadnak, és csak az üres botrány marad, ahelyett, hogy társadalmi diskurzus követné az eseményeket. Megdöbbentő volt felfedeznem, hogy a médián túl szinte senki sem foglalkozott ezekkel az ügyekkel. Írt róla az újság, és kész – mindenkinek volt fontosabb dolga. A Michael egyébként számomra is próbatétel volt, általa szembesíthettem magam a prekoncepcióimmal, és igyekeztem a dolgok mélyére nézni. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy nem az áldozat, hanem az elkövető szempontjából mesélem el a történetet, mivel így nem állt fenn a veszély, hogy belecsúszom valami hatásvadász moralizálásba.

Michael Haneke, Ulrich Seidl és most ön: mit gondol, miért pont az osztrák rendezők azok, akik az utóbbi évtizedben szembesítik az európai társadalmat a saját legellentmondásosabb tetteivel?

Tudja, vannak osztrák komédiák is, csak azok sosem jutnak el Cannes-ba. Tény persze, hogy nem a humorunkról vagyunk ismertek, mint a svédek vagy a dánok, hanem úgy könyveltek el minket, mint akiknek a halál és a szex a kedvenc társalgási témájuk. Ennek megvannak a maga társadalmi okai. A második világháború után a legtöbb európai állam megoldotta a „házi feladatát”, azaz szembesült saját lelkiismeretével, Ausztria azonban sokáig – az árulók és a köpönyegforgatók hatására – áldozatnak állította be magát, ami nyilvánvalóan hazugság volt. Ebből ered, hogy az osztrák művésztársadalom ezt a hipokrita hozzáállást támadta – Thomas Bernhardt sem tett például másképpen. Sokkoló, de azt kell mondanom, hogy míg Németországban már túl tudtak lépni a saját bűntudatukon és feldolgozták a múltjukat, Ausztriában még mindig egy fals értékrend alakítja a társadalmi szemléletet. Azért tegyük hozzá: ennek fényében tényleg nincs sok nevetnivalónk. Ugyanakkor az is igaz, hogy mivel Ausztria roppant kicsi ország, senki sem várja el, hogy nagy közönségsikerekkel álljunk elő, senki sem bántja a művészeket, amiért azok, amik.

Cannes-ban debütált a Michaellel. Ez azért világklasszis kezdés volt.

Nem volt célom a világhír, a Michael egy kis osztrák produkció, mellyel kapcsolatban azt is sikernek könyveltem volna el, ha Bécsben és vidéken műsorra tűzi néhány mozi. Ehhez képest tényleg jött Cannes, aztán a temérdek fesztivál, és ha volna hozzá türelmem, még egy évig biztos el tudnám kísérni a filmet különböző rendezvényekre és gálákra. Eddig több mint harminc országban járt a Michael, több mint húsz díjat nyert. Remek dolog, ha az embert elismerik, de be kell vallanom, egyetlen díjat sem tartottam meg: büszke vagyok rájuk, de nem kell őket látnom a lakásomban. Mindegyiket elajándékoztam valamelyik stábtagnak, a gyártó cégnek vagy éppenséggel édesanyámnak. Mindig is ilyen alak voltam: számos sztárral dolgoztam együtt castingrendezőként, de eggyel sem fényképeztettem le magam, hogy később gyönyörködjek a látványban.

„Ausztriában még mindig egy fals értékrend alakítja a társadalmi szemléletet”