Gyugyi László kollekciója pazar bőkezűséggel vezeti fel ezt a tanulságot. A magángyűjteményből lett állandó kiállítás soha nem látott részletességgel tárja fel a Zsolnay-históriát, remekműtömeggel szemléltetve mindazokat a fordulatokat, amelyeket eddig inkább csak a monográfusok, kutatók láttak részleteiben és biztosan. Itt van mindjárt a historizmus, amely annyi mindent jelent ebben a kerámiatörténetben. Kínálja Zsolnay Júlia török ihletésű táljait, amelyek oly ismerős jókedvvel töltik ki csipkés kék szegfűkkel és hegyes tulipánokkal a fehér felületet, és része Zsolnay Teréz népművészet ihlette edénysora, amely mindjárt megmagyarázza, miért tetszik olyan ismerősnek az anatóliai Iznik fél évezredes ornamentikája.

Hogy stílusok és kultúrák keveredtek, egymásra hatottak, azt nemcsak érzékelte, pártolta és folytatta is ez a korszak; balkáni csali korsó, meg kék-sárga-zöld habán falitál egyaránt készült öttornyos gyári jeggyel. És természetesen „igazi” historizmus is. Tálak, amelyeken Miksa császár hódoltatja Antwerpent Lucas Cranach nyomán, kék-fehér csatajelenet a Nibelung-énekből, főkötős és kalpagos német reneszánsz portrék, amelyek éppoly merevvé vagy túl hízelgővé aktualizálják Dürer, Holbein festészetét, mint a korabeli, tizenkilencedik századi piktúra.

Hanem itt, már a nyolcvanas években fel kell figyelnünk valami másra. Nyilván az orientális invázió is teszi, az akkori századvéget, egész Európát elkápráztató Japán fölfedezése, hogy a könnyedebb fogalmazás, a tünékenyebb líra bevonul a fehér felületekre. Kína egyébként is évszázadok óta izgatta és ihlette az európai kerámiát, ez a művészet nem a fin de siécle hangulatában fedezte fel a Távol-Keletet, ám nyilván nem is ettől függetlenül változik Pécs hangulatvilága. Mindenesetre az orchideadíszes csemegéstányérok már nyolcvanháromban, a liliomosok már kilencvenegyben olyan révedező lilákkal és kétségeskedő zöldekkel, ámde olyan indázásokkal és olyan aggály nélküli kitárulkozással jelennek meg a piacon, hogy előlegezik az új korszakot. Szecesszióról még szó sincs ezernyolcszáz-nyolcvannégyben, amikor Zsolnay Teréz domborműves vázáján már olyan kacskaringósan tekeredik a kínai sárkánygyík, olyan fondorlatos a virágos ág, hogy az már sokkal inkább formaszeszély, semmint sárkány és szirom.

Aztán kitör az igazi szecesszió. A Sikorski-ház alsó traktusában valóban ránk tör, ránk zúdul szín, rafinéria és választékosság, mert a bejárattal szemben vázák tömege ejt gyönyörű zavarba a célszerű tárlók során. Sosem lesz eléggé világos, miként érzett rá időben, tette magáévá és alakította szuverén módon az új korstílust Zsolnay; ez éppolyan megmagyarázhatatlan korunk emberének, mint a család tehetsége, a minden családtagra láthatóan kötelező talentum.

Akárhogy is, a szecesszió finomságait, síkká transzponált tájak, dekorációvá lényegülő vulkánfüstök és nem kevésbé dallamossá lazuló vörös, sárga utak tökélyét a bejárattal szemben lévő vázák mutatják a leginkább zavartalanul. Ezek a sallang nélküli forgástestek, enyhén hasasodó, legfeljebb finoman csavarodó, perem és talp nélküli nemes edények, amelyeken a gauguini dús színek, a távol-keleti poézissel mintává fogalmazott virágok és persze – elsősorban – a mázak zavartalanul élnek és érvényesülnek. A múlt századforduló remekei, amelyek bővebb indoklás nélkül magyarázzák, miként lett a Zsolnay-művészet korban-rangban Párizs és a Szentpétervárig terjedő Európa részese, és amelyek után érdemes már elidőzni a bonyolultabb –mai szemmel olykor kacifántosabb –formák között.

A liliomliános kancsók, plasztikus egérdíszítményre leselkedő plasztikus menyétdíszítmények és nyíló virágkehelybe rejtett villanyégők tobzódó fantáziája után a sápadtabb húszas évekig vezet a kiállítás. A korszakig, amelyben aligha a Zsolnay-talentum fakulása, sokkal inkább a gazdasági-művészeti környezet szikkadása tette szerényebbé egy nagy alkotóműhely produkcióját.

Gyugyi László kollekciója remekműtömeggel illusztrálja a Zsolnay-históriát