De azért volna elkerülhető baleset is. Például a Pillangókisasszonyban, akármilyen volt is, mégis szerepelt egy Sümegi Eszter, ami a többieket illeti, viszonylag magára hagyottan. Fejjel kiemelkedve a mezőnyből, bár lehet, hogy két fejjel kellene, és kidolgozni egy alkatának jobban megfelelő karaktert. Hanem az is igaz, csinálhatott, amit akart, mert amikor a legmegrázóbb pillanatban Butterfly megtudja, hogy el akarják venni a gyermekét is, a konzult játszó Káldi Kiss András a rendezői előírásnak megfelelően elfordul, jelezve, hogy az élet legnehezebb perceiben mind magunkra maradunk. Az azonban már aligha rendezői utasítás, hogy a konzul álljon kisterpeszben a fa előtt, és a kezét is valahogy úgy hajlítsa be, hogy bárki, aki ránéz, arra gondoljon: most éppen pisil a bácsi. Ez most valami humorfesztivál? Nem akarok telhetetlen lenni, de ötven felé lehetne egy színpadi művészben annyi testtudatosság vagy micsoda, hogy idétlenségből nem vág agyon egy háromfelvonásos operát.

Marad tehát a MüPa, az is három felvonás, Wagner-napok, idén a Tannhäuser az új fiú, egy kicsit fáradtan indul az előadás. Ez leginkább a zenekaron érződik, Fischer Ádám nem nehezíti el a darabot, nincs nagy hömpöly és hangzásba fulladás, de nincs más se. Főleg vonósok nincsenek, üstdob és rezek viszik a zenét, mintha csak szólampróbán ülnénk, a hegedűket csak akkor hallani, ha nagyon fülel az ember. A színpadon egy nagy kocka, rajta tévézsizsikes kép, benne egy operatőr kamerával, meg Vénusz és a megcsömörlött Tannhäuser. Piros kanapén fekszenek, mintha pornófilm-forgatási kelléket használnának, ehhez képest nincs belemenés és fölháborítás, a vetített, puha kontúrú, fekete-fehér képek művészi aktnak minősíthetők némi jóindulattal. Pornográfnak viszont rosszindulattal sem.

A vászonnal bevont kocka vagy téglatest furcsa akusztikus előnnyel jár, hiába könnyű az anyag rajta, a hangot mégis irányítja, fölfelé küldi, így Tannhäuser és Vénusz valóban barlangból szól, vagy legalábbis egy korlátozott térből, leszűkített világból. Ami azt illeti: jól szólnak. A címszereplő Robert Dean Smith edzett Wagner-énekes, talán némi hajlama van az alacsonyan intonálásra, nem zavaró, ha valakit figyelmeztetnek rá, az észreveszi, de a hang a célnak tökéletesen megfelelő, árkon átszóló, nem csúnya. Vénusz Elena Zhidkova, szintén nagy volumenű asszony, lehet, hogy nem árnyalt, nem használ színeket, csak tolja, de az elemi erőhöz piros ruhás, vékony test társul, korszerű operajátszást kapunk, a debellák kímélnek.

Nem tökéletes az öröm, de azért világos az előadás, a téglatestet borító hálószerű anyagot letépik, Tannhäusernek megnyílik a világ, a pásztorfiút megkettőzik, ezt pontosan nem értem, egy bőrnadrágos és egy ünneplős fiú énekel, az utóbbi az orgonánál, az előbbi a színpadon. Aztán jönnek a szép pillanatok. Herrman őrgróf szerepében nagyot énekel Bretz Gábor, elegáns és markáns, férfias és macsósan figyelmetlen. A dalnokok között Szappanos Tibor és Cser Krisztián kidolgozott és ügyesen egyénített figurákat énekel el, Wolframot kímélni kell, hangosbemondó hívta föl a figyelmet Lauri Vasar egészségi állapotára, de a harmadik felvonásban ő maga is felhívja erre a figyelmet, a Dal az esthajnalcsillaghoz alatt reccsen egyet a hangszál, kimarad utána egy fél sor, lehet ijedezni.

A második felvonás alatt javul a Rádiózenekar is, és megvan az est legnagyobb felfedezése, Szabóki Tünde. Élességre hajlamos a hangja, de tiszta, fényes, és ahogy megnyugszik, egyre több színt is használ. Számomra azonban az egész alakformálás revelatív, végre megérti az ember a Tannhäuser-problémát, vagy valamit megért belőle, milyen az, amikor minden nagyszerű, tiszta, emelkedett, és ezzel együtt tökéletesen kibírhatatlan. Ehhez kell Szabóki Tünde Erzsébetje, a rendességével és a lehetetlen kosztümkabátjával, a finomságával, gyengédségével és az ebből valahogy mégis kifakadó unalmasságával. Megérti az ember, hogy milyen az, amikor maradni kellene egy társaságban, egy világban, amely szabadabb, de az erkölcs által mégis kötött. Amikor hirtelen Tannhäuserré válunk, csak ki innen, ki ebből a színpadra tett MüPából, ott vannak ezek a szörnyű, kocka alakú bőr karosszékek, amelyek civilben az üvegterem díszei, ülni nem lehet rajtuk, de biztosan jók. Virágok, vázák, versenydalnokok. Az őrgróf SMS-eket küld, amíg a hős bölömbikák az égi szerelemről hablatyolnak, és Erzsébet is olyan tikkasztóan kispolgári, hogy menekülni kell. Vénusz barlangja marad szegény lovagnak, mi már tudjuk, hogy onnét meg ide vágyna vissza, de nem kérdezi a véleményünket, csak heveskedik.

A második felvonás az előadás centruma, kapcsolódik kicsit a Ringhez, amennyiben ez is magát az épületet teszi meg a díszletnek, de a rendező, Matthias Oldag éppen ellentétesen gondolkozik és dolgozik. Nem nagy, hanem kicsi akar lenni, nem a világ vagy legalább az égi és földi szerelem kérdéseire keresi a választ, hanem egy gyakorlatias és személyre szabott problémára: mi a teendő, ha a helyeset unjuk, a tisztesség fojtogat, a helytelentől csömörünk van, és a gyönyör csak alkohol, heroin, eltompít és érzéketlenné tesz. A válasz: menjünk Rómába. Gyalog, szomjan, fázva, reménytelenül. Talán a visszaúton utolér a megváltás.