Egyelőre nem tudni, mire szolgál majd a sok népfőiskola
A Lakitelki Népfőiskolát is jegyző Lezsák Sándor országgyűlési alelnök jelentette be nemrég: a Kárpát-medencében 14 lakiteleki méretű népfőiskola létrehozását tervezik, közülük hetet a határon belül, hármat Erdélyben, kettőt a Felvidéken, egyet-egyet Kárpátalján és a Délvidéken. Ezenkívül hosszabb távon valamennyi járásban egy kisebb méretű járási népfőiskola lesz – tette hozzá az alelnök.
A járási népfőiskolák abban különböznek majd a művelődési központoktól, hogy legalább ötven ember elszállásolására és étkeztetésére is alkalmassá teszik őket, tehát bentlakásos képzést is lehet majd folytatni az intézményekben. De tehetségkutató programok lebonyolítására, vetélkedők megrendezésére és kisebb sportversenyek tartására is megfelelőek lesznek. A mozgalom szélesítése stratégiai program, mely 2020-ig meghatározza a tennivalókat, június elejéig folynak a műhelyviták, azután állnak a nyilvánosság elé – tudatta a politikus.
A Népművelők Budapesti Egyesületének ügyvezető elnöke, Várhalmi András – úgy is, mint a pesterzsébeti Csili Művelődési Központ igazgatója – úgy gondolja: a népfőiskolai és a művelődési házi rendszer elvileg jól megférne egymás mellett, hiszen más és más a feladatuk. Az előbbiek mindenekelőtt az ismeretterjesztésre, a felnőttképzésre és az oktatásra koncentrálnak, utóbbiak egy adott település művelődni vágyó közösségeinek adnak teret, lehetőséget. Ezzel együtt több dolgot nem ért. Az egyik, hogy miért került hirtelen ennyire előtérbe a népfőiskolai eszme; nagy tradíciók továbbviteléről beszélnek, miközben a mozgalom honi hagyományai, gyökerei semmivel sem erősebbek, mint a kultúrházakéi – a mai művelődési központok előképei már a manapság oly nagy tisztelettel övezett Klebelsberg Kunó kultuszminiszter idejében megvoltak, részben ugyanilyen, részben népház néven.
Egyelőre nem világos az sem, hogy kinek készülnek az új intézmények: a hátrányos helyzetűeknek szánják-e őket, avagy egy új elit képzését szolgálják majd. Nem egyértelmű számára az sem, vajon mi vezérli az ötletgazdákat és -menedzsereket, hogy milliárdokat tegyenek egy új hálózatba, miközben a nép közösségi művelődését szolgáló, meglévő közművelődési intézmények nagy része súlyos gondokkal küzd, és nem, vagy csak óriási erőfeszítések árán tudja teljesíteni misszióját. Volt, amelyik megszűnt (a Petőfi Csarnok), és volt jó néhány több egységből álló intézmény, amelyet összevontak és/vagy elvették tőle az önálló gazdálkodás jogát. Ez utóbbi beavatkozás különösen megnehezíti a működést: például csak csúszással tudnak fizetni, amit a fellépők, tanfolyamvezetők nem vesznek jó néven. Annyira nem, hogy egy népszerű együttes nemrég közölte, köszöni a meghívást, de nem megy költségvetési intézménybe, ha nem kapja meg a pénz előre.
Kétségtelen – jegyezte meg Várhalmi –, hogy vannak előrelépések a művházi fronton (ilyen például az Agora program, amelynek keretében több vidéki városban komoly beruházással multifunkcionális közösségi intézményeket hoznak létre, illetve újítanak fel), de a hálózat mindent egybevetve több figyelmet és persze pénzt érdemelne. A kondíciókat a Csili helyzete is jól illusztrálja: a ház 2010-ben még 80 millió forint támogatást kapott, tavaly negyvennégyet. Az idén csak kicsit javult a kép: 56 milliót költhetnek fenntartói hozzájárulásból. Világos persze, hogy a művházakat az önkormányzatok működtetik, a népfőiskolai projekt pedig állami, de az is világos, hogy az önkormányzatok sok helyütt nem bírják a tempót. Elkelne tehát a központi segítség – mondta a szakember.
A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetét (KKDSZ) vezető Földiák András szerint a népfőiskolai mozgalom feltámasztásával a kormány a magyar eszmeiség terjesztésére szolgáló közművelődési hálózatot kreálna. A tervvel neki sincs baja, de abban is egyetért Várhalmival, hogy amíg a kultúrházak igen nagy része komoly bajban van, talán még érlelni kellene az elképzelést. Magyarországon ma papíron durván 3500 közművelődési feladatot ellátó közösségi színtér és művelődési ház létezik, de ebből jó, ha ezer működik a küldetésének legalább nagyjából megfelelően. Az intézmények zöme évek óta egyre szűkösebben él, az idén negyedével, harmadával kevesebb pénzből szolgáltathat, mint tavaly, amit elsősorban a látogatók éreznek meg, mert vagy drágább a gyereknek a balett-tanfolyam, a művészeti szakkör, a játszóház, a nyugdíjasnak a klub, a műsor, a „kattints rá, nagyi” kurzus, vagy pénz hiányában nem tudják megszervezni, és akkor szegényesebbé válik a helyi élet minősége. Tény, hogy a falvakban működő ún. integrált közösségi színterek (IKSZ) az elmúlt években (összesen) komoly pénzt nyertek a vidékfejlesztési minisztérium pályázatán – hatszáz ilyen hely jutott egy és tízmillió forint közti összeghez eddig –, ami kétségtelenül örömteli fejlemény. Ezek a kultúrpontok azonban többnyire távol állnak attól, amit művelődési háznak neveznek.
