Übü, az adószedő
Ismét Pesten járt a kolozsvári magyar színház, bár három helyett csak két előadással. Az Ingmar Bergman filmje nyomán készült Suttogások és sikolyok Bogdán Zsolt betegsége miatt elmaradt. Ám azt a másik két produkció is bizonyította, hogy a kolozsvári az egyik legjobb formában lévő magyar társulat. Bármit bárhogyan játszanak is, a művészi formátum elvitathatatlan.
Visky András Alkoholisták címmel közhelyekből követhetetlenül összerótt szöveghalmazát Tompa Gábor rendezésében Carmencita Brojboiu és Tom Dugdale díszlete és jelmezei remek látványvilágba helyezték, Kézdi Imola, Szűcs Ervin, Farkas Loránd és Albert Csilla pedig színes, plasztikus karaktereket ajándékozott a megíratlan figuráknak.
A másik előadást, amelyet a Pesti Színházban láthattunk, az a részben magyar származású francia rendező, Alain Timar állította színpadra Kolozsváron, aki Avignonban megalapította a Theatre des Halles-t, és aki egyszer Magyarországon is dolgozott: 1989-ben Nyíregyházán megrendezte a Rinocéroszokat, 1990-ben pedig megkapta a Pro Cultura Hungarica kitüntetést.
Az Übü királyhoz a díszletet és a jelmezeket is maga tervezte, szigorúan a játék szolgálatában. Mindössze egy hatalmas csomagolópapír-tekercs áll a színpad végében, és fönt lámpasor szegélyezi a három puszta falat. Jelmezként szürke trikó fedi az éppen tucatnyi szereplőt, a színlap szerint valamennyien Übü papák, illetve Übü mamák – nemük szerint. Eljátsszák persze a többi szerepet is, bár azokat már nem mindig a nemük szerint.
Szemre a legszínesebb jelenség a rézfúvós hangszerek tömege. A sárga sokféle árnyalatában pompáznak, minden szereplőnek jut belőlük. A játszók szörnyen fals hangzavarral csörtetnek a színre, méltón Alfred Jarry vaskos diáktréfájához. Aztán a csomagolópapírból tépnek, gyúrnak, tekernek, nyomkodnak maguknak protéziseket és ruházatokat. Bőven készítenek mell-, has-, far-, vállés egyéb töméseket, csavarnak maguknak sálat, köpenyt, sisakot, koronát, kardot.
Csúfolódnak mindennel és mindenkivel. Gúnyolják az emberi faj minden megjelenését és tevékenységét. Pőre test és üres papír, lázasan mozgolódó lény mindenféle eldobható vacakba csomagolva – ennyi az ember. A többi részletkérdés. Mindegy, hogy Übü idióta kispolgár vagy király, összeesküvő vagy áruló, harciasan hősködik, vagy ijedten bujkál, mohón harácsol, vagy félve felszívódik. A történet egy pontján mindenkiből Übü lesz. Folyhat a harc a trónért, a hatalomért, működhet a hatalom pusztán a gazdagodásért, mindez üres handabanda, papírpocsékolás.
Ötletekből kifogyhatatlan paródia minden, az emberi történelem minden nagy gesztusa, világrengető harca mögött, alatt a korlátolt, ostoba önzés működik, alantas ösztönök működtetik a középkorias színezetű trónviszályt éppúgy, mint az alattvalókat kifosztó és kipusztító modernebb hatalomgyakorlást. A játék felszíne könnyed és szellemes, tartalma dermesztő. Jarry nyelvöltögető szövegeiben láthatjuk a huszadik századi diktatúrák megjövendölését, a lengyel trónt elfoglaló, majd a cári bosszú elől eltűnő Übüben fölfedezhetjük az elszabadult, a politika, a hatalom mámorában megvadult kis- és nyárspolgár tombolását.
De a huszonegyedik században a demokrácia idiotizmusát is. A sok papírmaskarás Übü, amint gátlástalanul használja hol ricsajt keltő eszköznek, hol fejfedőnek, néha meg már-már hangszernek a rézfúvós eszközöket, zajukból ismerős dallamokat szőve, mindenféle rendszer, társadalmi, hatalomgyakorlási formáció mélyén rejlő idiotizmus veszedelmét sejteti.
Ennek minden formája mulatságos és félelmetes, de igazán az hatásos, amikor személyes, közeli tapasztalatainkba talál bele. Most éppen Übü, a találékony adószedő tűnt fel legközelebbi ismerősünknek, aki egy lélegzetre képes bármire és bármennyiféle adót kivetni, hogy vagyonát gyarapítsa. Mintha nem is az országhatáron túlról érkezett volna az előadás, és mintha nem is még messzebbről jött volna a rendező.
