Natúr

Ma délelőtt több mint fél órán át bámultam egy tál epret. A csontszínű porcelánból kirikítottak a színek, ez az elképesztő piros – ami egyszerre pinkes is kissé – a nyers zöld.

Szinte mozogtak a húsba rejtett kis fekete pontok, mozdulatlanságában is vibrált a csendélet. Nagyon szeretem az epret, de most nem az íze vonzott, inkább a látvány egyszerűsége kötött le. Telt az idő, és kijött hozzám a macskám is. Ő teljesen fekete, a szőre néha vörösesen csillan meg a fényben, gyönyörű.

Megállt a tál mellett. És tökéletes volt a kompozíció. Csak én nem illettem a képbe, pedig rajtam is zöld szoknya volt, a bőröm színe kellően sápadt, és a számon a rúzs is gyümölcsidéző. Színekben passzoltam tehát. Mégis irigykedve néztem ki a kertre, a fákra, melyeknek a leveleit mozgatta a szél. Figyeltem a kérget, az ágak görbületét. Még a házfalak is természetesebbnek tűntek mellettem. Egy pillanatra megérintett az érzés, hogy milyen jó lenne együtt létezni a természettel. Az utóbbi pár évben szépen és fokozatosan változott meg a viszonyom az anyagokhoz. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy egyszerűen allergiás lettem az úgynevezett műanyag ruhákra. Ha felveszek egy ilyet, pár perc múlva piros foltok jelennek meg rajtam, vakarózni kezdek, a végén már olyan, mintha égne az egész hátam, karom, a combom, a vádlim. És ahogy levetkőzöm, csillapul az egész. Először katasztrófaként éltem meg az egészet, jött a pánik, hogy kicsavarták a kezemből az irányítást, hogy vége a hancúrnak, vége annak, hogy fillérekért jutok feltűnő és vicces ruhadarabokhoz, nem leszek látványos többé, olyan leszek, mint a nők a biopiacon. Lapos sarkú sarut hordok majd, háziszőttesszerű zsákruhával, borzalmas lesz. Ám aztán körülnéztem, és kitárult előttem egy új világ. Először a bőrt szerettem meg. És mivel hajlok a túlzásokra, három nőnek elengedő kollekciót állítottam össze. Nadrágok, szoknyák, kabátok startolásnak, aztán saját tervezésű bőrruhák, kosztümök következtek. Majd jött a selyem. A kis boleró, melyre, ha csak ráfújok is, lebeg, mintha felhőből lenne. A ruhácska, amely úgy simul rám, hogy nem is érzem, van rajtam valami. Blúzok, melyeken hullámzik a kézzel festett minta, és sálak, amik tényleg csak dísznek jók, mert a selyem hideggé válik a legkönnyebb tavaszi szélben is, nem véd, csak ölel – arra való. Len és pamut. Gyapjú, angóra. Tengerszínűek, pasztellek, fűzöldek, sárgák. Persze arról valóban le kellett mondanom, hogy a nagy üzletláncokban halál olcsón megvegyek egy kollekciónyi baromságot. És az is igaz, hogy az új dolgaimra sokkal jobban kell vigyázni, nem lehet egyben bedobni az egész szennyeskosárnyit a gépbe, kézzel kell nekiállni, nem csavargatni, nem húzogatni, szárítás szóba sem jöhet. Ha mégis a mosógépben gyűjtöm őket, nem őrjönghetek, ha a macska véletlenül előbb átprogramozza, majd bekapcsolja a rendszert, és a csodás bő, nyúlszőrrel díszített poncsómból egy vadállatok által széttépett rágcsálóra emlékeztető valami marad… Egyszóval jó natúrabbnak lenni. De mint minden szenvedély, ez is fokozható. Két évig elég volt, hogy kikísérletezzem, ezen az új terepen mi a legjobb nekem. De már többre vágyom. Olyan szeretnék lenni, úgy szeretnék élni, mint teszem azt egy eper. Vagy egy fa. Vagy mint a föld. Feltűnt, hogy amikor lefestem vagy lerajzolom magam (nem vagyok hobbiművész: önismereti csoporton sokszor viszont alkotás a feladat), sosincs rajtam ruha. Meztelen vagyok, kagylóhéjszínű a testem, barna a hajam, a szemem sötét. És ilyenkor sokkal inkább emlékeztetek magamra, mint bármikor máskor. Régebben sokat nevettem a naturistákon. Az éltes nőkön és pasikon, akik ruhátlanul hevernek a strandon, ülnek a büfében, siklanak a vízben. Ám újabban én is erre vágyom – lehet, hogy beleöregedtem a mesterkéltségbe magam is mostanára. Szeretnék elköltözni valami trópusi vidékre, és csak akkor foglalkozni magam takarásával, ha idegenek jönnek. És ahhoz ott elég is lenne egy, még a mostani ruhatáramban meglapuló szép selyemkendő.


KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

06. 08.

PARTI NAGY LAJOS Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011

06. 15.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

06. 22.

FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.