A Magyar Természettudományi Múzeum legújabb tárlatán jártam, amely új perspektívából szemléltet: igyekszik felhívni a figyelmet arra a nem mellékes körülményre, hogy a páratlan kollekció sok millió darabja miként és főleg kinek, minek köszönhetően került az intézmény birtokába. Miként azt a látogató igen gyorsan megtudhatja, a múzeum első nagy támogatói a kor főrendjei voltak, akik közül Festetics Juliannának, József nádornak, öccsének, a könnyen megjegyezhető nevű Rainer Joseph Johann Michael Franz Hieronymus főhercegnek, valamint bizonyos Szapáry Péternek lehetnek a leghálásabbak a természettudományok rajongói. Ez a felállás – mint az ásványtárból üvegtárlóba szelektált csodálatos kövek eredetének azonosítgatásakor nyugtázhattam – egy jó darabig így is maradt, az ásványok mellett leginkább Podmaniczky báró, Drevenyák főkamaragróf, valamint a Lobkowitz hercegek nevét láttam előfordulni.

Nem úgy, mint az őslénytani és földtani osztatban, amelyben a Magyar Állami Földtani Intézet van megnevezve leggyakoribb adományozóként (más kérdés persze, hogy hozzájuk milyen úton-módon jutottak el az ősmaradványok). Az együttesből egy pleisztocén barlangi medve kiválóan konzervált csontvázát (Igric-barlang, Erdély), egy ugyancsak remek formát mutató és szintén pleisztocén kőszálikecske-maradványt (Subalyuk), egy gyapjasmamut-koponyát, továbbá egy őstapírporhüvelyt találtam a leglátványosabbnak, ami persze nem jelenti azt, hogy egy pliocén lábszárcsont például bliktri volna, bár egy őstapírhoz képest feltétlenül.

Az út innen a növénytári kincsekhez vezet, ott elsőként az idős korára nagy növényrajongóvá lett Kossuth Lajos herbáriumát csodáltam meg, ami egy szekrény, továbbá Kossuth Lajos Turinban használt nyeles nagyítóját, ami legalább másfél kiló. A gyűjtemény igen értékes része közvetve a neves osztrák botanikus, Carl Georg Theodor Kotschy gyűjteményéből származik, közvetlenül Haynald Lajos kalocsai érsektől – jutott tudomásomra. A növénytani részt egy hatalmas, defektusos emberi agyra emlékeztető fadarab zárja le, ugyancsak igen attraktívan. Mint kiderült, egy tumoros fásszárúból fűrészelték ki, a látvány nem könnyen feledhető, bár igyekszem.

Sok gyönyörű, kék lepke jön ezután, az állattári bemutató auftaktjaként, e trópusi pillangókat Balásházy Imre adta a múzeumnak, akinek viszont édesapja, a neves amatőr lepidopterológus, az azonos vezetéknevű László. A farkröpér és vigyázka névre nem hallgató lepkéket (Indonézia, Fülöp-szigetek) és más, szintén csudaszép fajtákat viszont nem más, mint Kiss Szilárd többszörös olimpiai súlylökő szúrta gombostűre. Ugyanitt kell megemlékezni a szintén lepkegyűjtő Hreblay Mártonról, akinek 150 ezer (!) darabos kollekciójából ad ízelítőt a boldog tulajdonos.

Itt azonban már nem árt vigyázni, mert az ember újabb lepkékre számít, ám egy keskenyszájú orrszarvúval találja magát üvegszembe (gr. Széchenyi Zsigmond lőtte), majd más afrikai fenevadakkal, amelyeket Kölcsey István ejtett el Afrikában; az adományozó a Boeing repülőgépgyár mérnökeként szerzett szakmai érdemeket, majd magánzóként meggazdagodott. A feszültséget egy közelben elhelyezett kanálcsőrű bakcsó és egy vörösfarkú fütyülőlúd oldja némiképp, a kedves, bár jelen állapotukban meglehetősen inaktív szárnyasok mellett a dalai láma ajándéka díszlik: egy szakszerűen kikészített hópárducszőrme.

A kiállítás az embertani tár szerzeményeivel zárul, közelebbről Skultéty Gyula antropológus-szobrászművész döbbenetes portréival; Skultéty 150 arcrekonstrukciót készített és ajándékozott a múzeumnak, a jelen válogatásban látható neanderthali fiú, avar nő, honfoglaló magyar vezér, sőt megfigyelhető, hogyan nézhetett ki a 48 éves IV. Béla. Nos, azt mondják, a középkorban egy ilyen korú ember már majdnem vénségnek számított, amire csak azt tudom mondani, bár én néznék ki így, ha megérem, tehát nem kell mindent elsőre elhinni.

Egy adományfenevad az egykori Ludovika Akadémián látható tárlat kínálatából