Filmjeinek igen különleges a vizuális világa, ez alól a Holdfény királyság sem kivétel.

Minden egyes filmem képi világát úgy igyekszem megalkotni, hogy egyrészt ne a realitást tükrözze, valamint hogy olyan élményt nyújtson a nézőnek, amit korábban nem láthatott. Ezek alapján állítom össze a „fűszerezést”. A Holdfény királyság esetében eszembe jutott az a sziget, ahol évekkel ezelőtt jártam, és szinte nem volt semmi: sem autók, sem boltok. Másrészt úgy gondoltam, hogy a meseszerűséghez szükséges elemek a lány aktatáskájából fognak előkerülni. A képi világot még az is befolyásolta, hogy számos jelenetet animációs technikákkal terveztünk meg – sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, ha ezt a módszert alkalmazom.

Az amerikai filmek családképe igen erős. Ettől ön sem szakad el, igaz, nem szájbarágós módon teszi, mint azt manapság szokás.

Mindannyiunkat a családi háttérünk határoz meg, annyi mindent belénk programoz, hogy előre meghatározzák a személyiségünket, az életünket. Ha egy olyan művet kezdek el írni, melyben a karakterek alakítják a sztorit, elkerülhetetlen, hogy ezek a dolgok felszínre törjenek. Továbbá az is érdekes, hogy minden egyes filmemben van olyan karakter, aki saját családot szeretne létrehozni, mint most például a két gyerek. Ugyanakkor az is érdekes, hogy a könyv, amin most dolgozom és nem mellékesen Európában játszódik majd, csupa egyedülálló ember története lesz.

A Holdfény királyság miért a hatvanas években játszódik?

Ezt a tudatalattim alakította így. Nem állt szándékomban játszani az idővel, de ahogy írtam a könyvet, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a hatvanas években járok. Lehet, hogy azért, mert egyfolytában Francois Truffaut Zsebpénz című klasszikusa járt a fejemben és annál egy kicsit konzervatívabb miliőt képzeltem el. Ez a Truffaut-mű meghatározta a Holdfény királyságot: nem nevezhető zsánerfilmnek, a benne szereplő gyerekek olyanok, mintha felnőttek lennének. A másik motiváló erő az volt, hogy meg akartam mutatni, mennyire erős lehet a fiatalkori első szerelem, és milyen, ha azt az érintettek tényleg halálosan komolyan veszik. Ez személyes élmény: tizenkét évesen letaglózott ez az érzés és a mai napig bosszant, hogy a körülöttem lévő felnőttek milyen egyoldalúan és értetlenül álltak hozzá. Pedig ezek után jöttek még csak a vadabb idők.

Ön is nekivágott az erdőnek és összeházasodott tizenkét éves korában?

Nem, ez nem történt meg. Mondjuk úgy, hogy akkoriban erről álmodoztam. Most pedig valóra váltottam. Egyébként egy film elkészítése is óriási kaland.

Műveiben vagy mindig a múltban köt ki, vagy a cselekmény meghatározhatatlan korban játszódik.

Imádom a régi dolgokat. Nem tudom definiálni a nosztalgiát, amely behálóz, de az biztos, ha lehetőségem lenne egy időutazásra, a múltat választanám és nem a jövőt.

Sokan a stílusa miatt a hippimozgalom modern követőjének, megtestesítőjének tarják.

Tulajdonképpen nincs ellenemre, de megsúgom magának, fogalmam sincs, hogy mit is jelent ez.

Csakúgy, mint a korábbi művei esetében, most is markáns a zene- és a dalválasztás.

Igen, mert pont a dalok azok, amelyeket először kiválasztok és a jeleneteket ezekre „írom rá”. A kiindulópont most Francoise Hardy Le Temps de l’Amour című nótája volt – tudom, nincs sok realitása, hogy két gyerek Amerikában egy francia slágert hallgasson, de így éreztem tökéletesnek az atmoszférát. A Le Temps de l’Amour egy nagyon erős, érzelmes és fülbemászó dal. Nem tagadom, hogy nem tudok leszakadni a francia filmekről és a zenéről. Mozis példaképeim is franciák: Truffaut mellett, Louis Malle és Jean Renoir.

Számos sztár akár ingyen is szívesen dolgozik önnel, méghozzá sokszor önironikus szerepkörben.

Tudja, minden egyes szerep óriási kihívás: a tökéletes momentum létrehozása a cél. Ehhez pont olyan színészeket keresek, akik nem hasonlítanak a figurához, hanem épp ellenkezőleg. A szerep és a színész között muszáj, hogy legyen némi feszültség. A jó szereposztás titka, hogy időben kezd el a keresést, és minden lehetséges színészt próbálj ki, és azt válaszd, akinél a „tűzgolyó belobban”.

Ma már mindenki tudja, ha filmet készít, abból „különc” mozi sül majd ki, és senki sem áll az útjába. Nehéz volt ezt elérnie?

Tudja, minden filmrendező csak akkor tud sikeres lenni, ha maga mellé tud állítani egy csoportnyi alkotótársat, akik ugyanabban hisznek, mint ő. Ha ez megtörtént, már abszolút nem számít, hogy valaki mennyire „különc”.

Wes Anderson, az álomgyár különce