Nehéz helyzetben a zsűri
Másrészt persze azért is emlékezni fogunk erre a 65. kiadásra, mert a versenyprogramja átlagon felül erős volt. Legalább három-négy olyan művet láttunk, amely esélyes volt az Arany Pálmára. Végül, de nem utolsósorban az a tény sem fog egyhamar feledésbe merülni, hogy a Nanni Moretti olasz rendező vezette zsűri – finoman szólva – érdekes döntéseket hozott.
Persze az íratlan szabályokat nem hágták át, nem merték elvenni az Arany Pálmát az osztrák Michael Hanekétől, akinek a Szerelem (Love) című, osztrák–francia drámáját nyugodtan hívhatjuk remekműnek. Az idős párizsi házaspár zárt, középosztálybeli, nyugodt életét felborító tragédia minden addigit felülír: az asszony agyvérzés miatt félig lebénul, majd fokozatosan leépül. A férfi, amíg fizikálisan és lelkileg bírja, otthon ápolja élete párját.
Haneke a Népszabadságnak elmondta: személyes élmény, egy a családján belül történt tragédia adta az ötletet ahhoz, hogy arról készítsen filmet, miképpen lehetséges feldolgozni a hozzánk legközelebb álló szerettünk elvesztését. Arra a felvetésre, hogy a „kegyetlen és rideg” alkotó hírében álló auteur most miért lett hirtelen önmagához képest rendkívül gyengéd, mosolyogva azt mondta: ezekről a kvalitásairól a feleségét kellene megkérdezni. Miután a rendező megvillantotta a humorát, azért gyorsan hozzátette: sosem értette, hogy a sajtó, de még az elemzők is miért azonosították őt a korábbi filmjeivel, melyek valóban erőszakosak voltak. „Mindig a téma határozza meg, milyen egy-egy filmnek a hangulata. A Szerelem esetében is pontosan a téma volt az, ami meghatározta a formát és az atmoszférát” – húzta alá. Hozzáfűzve, hogy kifejezetten ellenére van, ha önmagát kell elemeznie.
A Szerelem két főszerepét alakító színész remekelt: a nyolcvanegy éves Jean-Louis Trintignant több mint egy évtized nyugdíjaslét után állt ismét a kamerák elé, a nyolcvanöt éves Emmanuelle Riva pedig annyira beleélte magát a szerepbe, hogy a több mint két hónapos forgatás alatt a helyszínen is lakott. Nanni Moretti zsűrielnök az Arany Pálmát indokolva kiemelte: a színészek intenzív játéka alapvetően hozzájárult a díjhoz. Ami már csak annak az ismeretében is nagy szó, hogy Haneke duplázott, hiszen előző filmje, A fehér szalag 2009-ben ugyancsak Arany Pálmát kapott. Ezt korábban csak öt rendezőnek sikerült elérnie a világ legfontosabb mozgóképes versenyén, Haneke pedig ezzel a bravúrral a csúcsra ért. Ő lett korunk Bergmanja.
A program másik nagy aranyesélyese a román Cristian Mungiu volt, aki A dombon túl (Beyond the Hills) című művében egy 2005-ben megtörtént eseményt dolgozott fel: akkor egy moldáviai ortodox kolostorban, ördögűzés közben meggyilkoltak egy fiatal lányt. Mungiu abszolút naturalizmussal meséli el a történetet, ha úgy tetszik, legalább olyan precíz sebész, mint Haneke, ugyanakkor teljesen más stílusban alkot. Az kicsit meglepő, hogy Mungiu végül csak a legjobb forgatókönyvért kapott elismerést Morettiéktől, de az is igaz, hogy a mű két főszereplője, Cosmina Stratan és Cristina Flutur megosztva megkapta a legjobb női alakításért járó elismerést. Mungiu nagy elismerést aratott a gálán, amikor azt mondta: sajnos a múltat a mozi nem tudja meg nem történtté tenni, de talán képes befolyásolni a jövőt.
A zsűri egyértelműen hozott néhány vitatható döntést is. A legnagyobb felháborodást Matteo Garrone Grad Prix-je (a zsűri nagydíja) generálta, bár ha figyeltük Moretti korábbi nyilatkozatait, sejthető volt ez a fordulat, hiszen kicsit túl sokszor mondta, hogy mennyire nagyra tartja honfitársa, Garrone művészetét. A most elismert Valóságshow (Reality) nem rossz film (csak hát nem volt a legjobbak között), a témája abszolút húsba vágó: egy családapa beleőrül abba, hogy nem kerül be a Big Brother-házba. Mindemellett érdekes társadalomrajzot kapunk a tisztának és törvénytisztelőnek épp nem mondható nápolyi mindennapokról – beszédes, hogy a főszerepet (önmagát?) alakító Aniello Arena jelenleg is börtönben van. No meg az is, hogy Garrone a sajtónak a díjkiosztó után elmondta: már azon is csodálkozott, hogy „visszarendelték” a gálára, ilyen nagy presztízsű elismerésre pedig egyáltalán nem számított.
De nem a Reality elismerése volt az, ami igazából „kiverte a biztosítékot”, hanem Carlos Reygadas rendezői díja. A mexikói direktor Post Tenebras Lux című misztikus és radikális alkotása egy nagyvárosból vidékre költöző polgári család kínszenvedéseiről szól, tekintve, hogy felettébb erőszakos közegben találják magukat. A művet ezen túlmenően nehéz lenne ismertetni, a film igazi „érthetetlen és megfoghatatlan” mozi, mely tulajdonképpen a szelekció legmegkérdőjelezhetőbb alkotása volt. Még csak nem is megosztottságról kell beszámolnunk: a sajtó és a kritikusok egyöntetűen támadták a fesztivált a mű beválogatása miatt. Reygadas viszont szemrebbenés nélkül megköszönte a díjat a zsűri „szabad gondolkodóinak” majd gúnyosan az őt elkényeztető sajtót is méltatta. A ceremónia utáni zsűribeszélgetésen azért kiderült, hogy a grémium tagjai között komoly viták voltak, de az biztos, hogy Andrea Arnold nagy Reygadas-rajongó. Először nem győzte lelkesen ecsetelni a mű vizuális tökéletességét és egyedi hangvételét, de hamar türelmét vesztette, és egyre provokatívabb hangnemet ütött meg a zsurnalisztákkal szemben – nem csak ebben a témában. Például egy bolgár kollégát konkrétan lehülyézett, amiért meg merte kérdezni Jean Paul Gaultier-től, hogy mit gondolt a versenyművekben látható kosztümökről. Majd elnézést kért, mondván, egy kicsit részeg. Nekünk úgy tűnt, nem kicsit.
Mindenesetre bármennyire szépítjük és magyarázzuk is, Reygadas elismerése nagyfokú zavarról tanúskodik. Ez különösen akkor tűnt ki, amikor a zsurnaliszták azt a kérdést szegezték a zsűrinek, hogy miért mellőzték az Arany Pálmára is esélyesnek tartott Leos Carax-művet, a Holy Motorst. Moretti azzal oldotta a feszültséget, hogy elárulta: az volt a másik mozi, amely megosztotta a zsűritagokat – csak épp annak nem adtak díjat. Ugyanakkor az is érdekes kérdés volt, hogy bár a fesztivál nem győzte begyűjteni a létező összes angolszász független filmet, melyben világsztárok játszanak, ezeket végül teljesen negligálta a grémium. (Igaz, a Ken Loach-nak adott különdíj szép gesztus.) „Nincs ellenemre a glamour, ha olyan filmben tűnik fel, amely elnyeri a tetszésemet” – hangzott el Moretti utolsó mondata. Pedig Matthew McConaughey a Mudban nyújtott alakítása láttán simán lehetett volna legjobb színész kategória győztese a dán Mads Mikkelsen helyett: ő ugyan tényleg jó volt, de egy remek amerikai film, a Szalmakutyák halovány utánérzésében (Vadászat – The Hunt). Hiába, a sznobizmus nagy úr.
