Howard Barker darabja, a Jelenetek egy kivégzésből egyszerű történet. A festőtől dicsőítő, a lepantói csata (1571) hazafiasságát, a harcosok, főképp persze a vezér erényeit hangsúlyozó képet várnak a politikusok. A művész viszont a maga igazságát, a háború véres valóságát, érzékletes borzalmát, a mészárlást teszi vászonra. Bár egyáltalán nem akar politizálni, úgy gondolja, az elborzasztó látvány nyomán az emberek föl fognak lázadni a tömegeket vágóhídra kényszerítő hatalmak ellen. A politikusok első reakciója valóban a felháborodás, hamarosan belátják azonban, hogy bölcsebb kisajátítani, némi rabulisztikával megmagyarázni, hogy kissé áttételesen ugyan, de a szokatlan, új stílusú kép is végső soron a velencei köztársaság dicsőségét hirdeti. A művészt előbb bebörtönzik, majd magukhoz édesgetik a hatalom birtokosai. A népek meg valóban csodájára járnak az alkotásnak, de inkább csak furcsaságát, mintsem lázító tartalmát bámulják. A művész kiszolgáltatott a politika szeszélyeinek és a néző kegyeinek, a hatalomnak és a közízlésnek.

Pál Hunor és Ráckevei Anna

A nagyváradi előadás román vendégrendezőjét, Theodor Cristian Popescut a darab lényegi, gondolati problémáinál, drámai ívénél alighanem jobban izgatta érzéki megjeleníthetősége, látványvilága. Üres képkeretekkel meglyuggatott fal jelzi előre a művészeti problematikát, mögötte homályba vesző állványzat adja a kort idéző látványt, Velencére pedig bokáig érő víz utal (díszletjelmez: Kiss Borbála). A katonai környezetet, a csatát is meg a laktanyát is, ahol a kép készül, késekkel haditáncot járó félmeztelen férfiak jelzik (mozgás: Florin Fieroiu). Az elkészült kép elementáris hatását meg vad zene (Vlaicu Golcea) közben a nézőket elvakító reflektorfény hivatott élménnyé tenni. Ennek az inkább érzéki, mintsem intellektuális hatásokra törő játékmódnak vannak előnyei. Az előadás összetettebbnek mutatkozik a szövegénél, az összbenyomás izgalmasabb a történetnél. És a főbb szerepeket játszó színészektől sem követeli meg, hogy intellektuálisan vagy érzelmileg, okosságban vagy szenvedélyben megemeljék a figuráikat.

A darab első magyarországi előadását Kaposváron Ascher Tamás rendezésében Molnár Piroska főszereplése emelte meg. Ő nemcsak szellemi zsenialitást, de természeti őserőt is kölcsönzött a renitens festőnőnek. Szellemi, művészi, érzéki szabadsága mindent elsöpört. A Debrecenből vendégeskedő Ráckevei Anna alkatilag egészen más. Törékeny testben rejt nagy drámai erőket. Ezúttal azonban ezzel is takarékoskodik. Galactiája gyermeki naivitással, ártatlansággal, játékos-vidám ravaszsággal hordozza a maga igazságát. Belső szabadsága, ordenáré beszéde, szabados életvitele nem lázadásból, a képmutatás, a hazugság leleplezésének szándékából fakad, hanem a természetellenes normák tudomásul nem vételéből. Nem amorális vagy éppen magasabb rendűen morális, hanem morál előtti ez a magatartás. Ellenfelét, a dózsét Kardos M. Róbert kissé túlzottan is leleplezi. Magabiztosságot színlelő hatalmasságként csupa vigyor, negéd, amikor az álcát leveti, hisztérikusan szenvedélyes. Dobos Imre szigorúan okos főpapot, Dimény Levente egy látszatvezér megroppant lelkét hozza a színpadra nagyon finom játékkal.

Howard Barker 1984-ben rádióra írt műve nem tudja elveszíteni időszerűségét. Tíz éve, amikor a kis Madách megindult a mai Örkény Színházzá válás útján, éppen ez a darab bizonyult víz-, illetve közönségválasztónak. Ha máshonnan nem, innen megtudhatták, akik a korábbi olcsó mulatságot várták, hogy rossz helyen járnak. Az ilyesmi Pesten sem megy minden kockázat nélkül. Egy határon túli vidéki városban, ahol az egyetlen színházépületen is osztozni kell, ez még sokkal bonyolultabb. Nagyváradon néhány éve folyik a magyar társulat szellemi és ízlésbeli átalakulása, megújulása, korszerűsödése. Ilyenkor a színház különösen kiszolgáltatott mind a politikai hatalomnak, mind a közönségnek.