Csokonai Lili, Sárbogárdi Jolán, Spiegelmann Laura, Barna Dávid után újra feltűnt a honi irodalomban egy írói álnév mögé (aki) bújt (aki nem) szerző; kinek valódi kilétét – mint Morcsányi Géza kiadóigazgató a litera.hu-nak elmondta – egyelőre nem kívánják felfedni a nyilvánosság előtt. Ez tökéletesen szükségtelen is, mivel a bírált kötet számozatlan, negyedik oldalán az alábbi módon rendeződik e kérdés: © Alt Krisztián, 2012. Attól tartok, a rejtély ilyetén feloldása egy „misztikus thriller” esetében kivált komikus, valamint némi gyanakvást keltő. A „Veszedelmes viszonyok Ung vármegyében” hangzatossal (is) píárolt levélregényt XIX. századi, főleg az Orvosi Tárban közzétett kóresetek inspirálták. A vonatkozó munkák terjedelmes lajstroma az opus honlapján olvasható, ahol a koponyalékelés ábrázolása, egy korabeli szemműtéthályogeltávolítás, és az első magyar könyvfilm is megtekinthető.

Alt Krisztián birkaravaszsággal álcázott szépírói debütálása nem más, mint alteregója, Szeghalmi Lőrincz kriminális levélcsokra; az egy anonim barátnak írt harmincnégy küldemény első darabja 1839. szeptember 30-i, az utolsó 1840. szeptember 1-jei keltezésű. Ez idő alatt az Ungváron praktizáló sebész-szemorvos fokozatosan, majd szántszándékkal veszíti el kapcsolatát a racionális valósággal, a lelki senkiföldjén találva rá az identitására. „A nappalokat egyre fölöslegesebbnek ítéltem. Az ébrenléti órák egykedvűséggel s unalommal terhesűltek. (…) Álombéli térségekben jártam volna inkább, mint valókban” – fogalmaz.

A hat ujjal született táltos – részint szülői nyomásra – a tudomány világába menekült a mágia és a spiritualitás mákonya elől – hasztalan. Krisztusi korba lépve altatócseppekkel, majd egy analfabéta javasember, Bakos Gyula segítségével kíván állandó kapcsolatot tartani a holtak birodalmával. Ez a metamorfózis jóval érdekfeszítőbb, mint a közel tucatnyi áldozatot szedő, erőszakos halálesetek kedélyesen borzongató krónikája – melyek gótikus hangulata (és korántsem a színvonala) Edgar Allan Poe és Sir Conan Doyle detektívtörténeteit idézi. Az amatőr bűnkutató Szeghalmi figurája sokban emlékeztet a morfinista Sherlock Holmes, annak (pop)klaszszikussá lett alakmása, a sánta, Vicodin-függő Doktor House, s az egészsége idején álomlátó, morfinista Csáth Géza típuskarakterére.

Az ungvári doktor és sebzett-karizmatikus sorstársai a tiszta ész emberei, akik – addiktív személyekként – mégis a józanságuktól, a rációtól kívánnak leginkább megszabadulni, mesterséggel forszírozva a tudatmódosult állapot elérését. Feltűnő azonosság Alt Krisztián szintén álomlátó hőse és Csáth között, hogy utóbbi ugyancsak egy év (1912–1913) összeomlástörténetét örökíti meg a Naplóban. Ám míg Csáth szikáran tárgyilagos beszámolói drog- és koituszkarrierjéről máig felzaklatóak, a se hús, se hal Szeghalmi sokkal inkább napló-, mint magánlevél-szerűségei ihlettelenek, csináltak, személytelenek.

Főképpen: szenvedélytelenek.Holott a szenvedély(betegség)ről, így az Endrődy Ilonához, a fák sikoltását meghalló, rontás sújtotta özvegyaszszony iránti szerelemről (is) szólnak –illetve, éppen hogy hallgatnak. Szeghalmi ugyanis (akár Holmes, House, vagy a koituszok számát strigulázó Csáth) az ilyes, irracionális érzemények terén mutat bénultságot, míg a szerző a természetes tónussal, az ösztönösséggel, a keresetlen könnyedséggel áll hadilábon. A dramaturgia pontos-feszes, ám a minden eredetiségtől-érzékiségtől mentes pszeudokorhű nyelvezet verítékesen kimódolt és egyhangú. Kínos, hogy a megfeszítetten stilizáló-archaizáló Alt keveri a szível és a (meg)szívlel, továbbá az idejekorán és az idő előtt szavak jelentését, s mindez Király Levente szerkesztő figyelmét is elkerüli.