(Törzsfejlődés) Egyéb komoly bajom – mert egy kis sérv nem minősül annak – nem mutatkozik most és még tehát. Csak a májam fáradott el kicsinyt. Minden egyéb tünetnek gyökere ebből fakad. A diagnózis megvan tehát, a baj okait és a terápiát illetően már a tudománynak sok dolga nincsen. Dolgom nekem van csupán.

De mielőtt nekifognék, elrévedezek.

Hogyan is kezdődött?

Nem velem, az bizonyos.

Hisz nem csupán egyedfejlődés, törzsfejlődés is van a világon.

Az anyai ág áttekinthetőbb: anyám és az ő szülei nem ittak, lényegében nem; ha egyáltalán, akkor is kispolgári, szolid, illő mértékkel. Nagypapa, az irodából hazaballagva, az algíri főutcán, a Rue Michelete-en betért az ő bisztrójába, és leküldött egy jeges Pastist esetleg, de nagymamával kapcsolatosan már nincsen idevonatkozó adat semmi se. Anyánk ifjabb korában, apánk miatt talán, a társaság kedvéért próbálkozott, de az első pohár után oly szörnyű migrén támadta meg, hogy hamar feladta, még mikor mi kisgyermekek voltunk. Attól kezdve pár korty saját készítésű tojáslikőrön túl más szesszel nem élt. Azt viszont készített gyakorta, kedvvel, jót.

Az apai ágon már súlyosabb múlttal kell megbirkóznom. Apai nagyanyám apját harminchat éves korában vitte el a tüdőbaj; tragikus sorsát, emlékét a családi emlékezet száz éven át építette, fényezte, magasztosította. Ma már tudom, hogy ő is csak ember volt, jó ember, tehetséges, de esendő. Titkolt hibáinak egyike ez volt: ivott. Nem sokat, csak amennyire futotta éppen, nem mindig, csak ha módjában állt. (Módjával fogyasztott tehát.)

Alighanem már a kolozsvári reformátusok tanítóképezdéjéből is emiatt maradt ki. Aztán végig-vándorszínészkedte fél Nagymagyarországot, majd vidéki és pesti szerkesztőségekben robotolt. Bizony akkoriban sem a teátrumok, sem a redakciók nem voltak az absztinencia fellegvárai.

Apai nagyapám – a zsidó, kitől nevemet kaptam – nem ivott, még azt se csinálta szegény. Böske nagyanyám is visszafogott életet élt, ő volt az áldozat a családban, hisz minden jobb családban kell lenni olyannak. De az ő két testvére, ama ősatya másik két gyermeke, Anna és Dezső bizony megérte a pénzét. Mellesleg mindketten életük nagyobb részében hírlapíróként keresték meg a a kenyérre, a folyékonyra is valót. Ittak, kártyáztak, lumpoltak, csapodárok is voltak néhanap. Az egyik elvégezte azért a dolgát, a másik elfuserálta az életét.

Az egyik emigrált, a másik hon maradt. Az egyiknek volt gyermeke, a másiknak nem. Az egyik kommunista lett, ha szalon is. A másik kicsit nyilas vagy olyan, aki a havi ötszáz pengőért elviselte a nyilasokat maga körül, majd szabadeurópásnak csapott fel. Az egyik 1896-ban született, a másik 1901-ben. Mindketten 1989-ben haltak meg. Ketten együtt éppen száznyolcvankét évet éltek. Végigittak egy évszázadot. Lehet okosnak lenni, tessék!

De persze az atyai példa elementáris erejével nem mérkőzhet meg senki sem. Apánk gyakorta mondogatta: én nem vagyok alkoholista, én az alkohol nagy barátja vagyok. És volt is ebben némi igazság. Hisz hamunkára fanyalodott, ha gyakorolt, zongorázott, tanítás előtt vagy koncert napján, értelemszerűen nem ivott, délelőtt se soha; késő délutáni, esti, éji ivó volt, társasági, kocsmai.

Kamaszkorunkban otthon csak annyi alkohol volt, amennyi aznap este elfogyott, általában egy literes üveg szemelt rizling vagy zöldszilváni. Sör csak sátoros ünnepeken bukkant föl, rövidital pedig csak, ha valaki vendég hozott, ami azért előadódott. Akkor az el is kopott még aznap este biztosan. Odalenn viszont apánk mindig rövidet ivott, és sörrel kísért, mely szokását magam is fölvettem, és követtem évekig. Így aztán az az egy otthoni liter általában elegendőnek bizonyult, néha még soknak is; élénken él emlékezetemben anyánk határozott mozdulata, amint éjfél körül megragadja a még félig teli borospalackot, a mosogatóhoz lép, összeszorított szájjal megfordítja az üveget, és annak tartalmát – glugyglugyglugyglugy – szépen a lefolyóba üríti.

Sok bor lefolyt azon a lefolyón, de még sokkal több a torkokon, nagy élet folyt, összefolyó, összefolytak az én barátaim szüleim tanítványaival, megmaradtak az öregek is, és jöttek mindig újak; kamaszkorom és ifjúságom szép, emberi, meleg infernóban telt el, melyet beborított, átölelt, átitatott az, mely okozója minden bajnak, és amely minden bajra ír: az alkohol.

Próbálok tisztába jönni végre, mi volt ok, és mi lett okozat, mitől csúsztak szét az életek, és szétcsúsztak-e egyáltalában, de nem boldogulok, sőt egyre jobban belegabalyodom az egészbe, hiába piszkálok ki belőle egy-egy szálat, csak egyre kuszább és tömörebb a gomolyag, lassan olyan lesz már, akár a kő.

Nem marad más végül az egészből, csak pár hang, pár sor, pár szó, pár gesztus, tekintet, vállrándítás, bölcs, megértő, bocsátó mosoly; nem marad más az egészből, csak az egész.