Ne rémüljenek meg a borzalmas címtől, sem a meglehetősen szegényes külcsíntől, amely ezúttal nagyon is dús belbecs takarója. Vermes Gábor Amerikában élő magyar történész munkája egészen egyedi és kiváló könyv, amelyet a szerző több mint húsz éven át írt, s amelybe hihetetlen mennyiségű információt és ismeretet nem halmozott, hanem dolgozott fel. Ami nagyon nagy különbség.

Magyarország 1711 és 1848 közötti kulturális életéről szól a kötet, de már ezzel is bajban vagyunk. Hiszen, hogy mi a kultúra, nincs ember, aki érvényesen meg tudná határozni. Maga a szerző is vagy másfél tucat megközelítését adja, hogy aztán a német szociológus Jörn Rüsennél maradjunk: „a legjava, a lényege az emberiségnek.” A kultúra lebegő valami, az a minden, ami állandóan változik és mégis mozdulatlan, ami körülvesz bennünket, amiben éppen élünk, s annak megfelelően gondolkodunk, cselekszünk. Korhoz kötött, így múltjában rekonstruálhatatlan, főként pedig újra megélhetetlen, de amit egy közösség – létezésének határáig – hagyományként magával hurcol.

A fogalom „tisztázásán” gyorsan túlesünk, hogy aztán elmerülhessünk a magyarság életében, hogy jobban megértsük, ki, mit, miért gondolt és cselekedett akkor éppen, s hogy azon meditálhassunk: milyen máig élő következményei vannak az „ott, akkor és úgy”-nak. 1711-ben kezdünk, a Rákóczi-szabadságharc bukásával és az 1848-as forradalommal fejezzük be. Hagyomány és haladás kettősségét vizsgáljuk abban a magyar történelemben, amelyben a külső fenyegetés miatti félelem és az éles vallási ellentétek miatti aggodalom nagyban hozzájárult a központi szerepet játszó nemesség meggyőződéséhez, miszerint életbevágóan fontos megőrizni értékeit és hagyományos életmódját.

Hogy érthetőbbé váljék amegválaszolhatatlan dilemma, idézzük fel az 1794-ben leleplezett Martinovics-féle összeesküvés egyik résztvevőjének (Hajnóczy József), a felvilágosodás egyik leghívebb követőjének történetét. Az vezette Martinovics körébe, hogy meg akart szabadulni Werbőczy Tripartiumától, és a feudális rendszerben rejlő összes igazságtalanságtól. Jóval megelőzve korát hitte, hogy a nemzetgyűlésnek az egész országot kellene képviselnie, nemcsak a rendeket. Előrevetítve a jobbágyfelszabadítás követelését, el akarta törölni a robotot és a földesúr-jobbágy viszonyt új és igazságosabb viszonnyá kívánta alakítani. Kivégezték, amit egy kortárs örömmel nyugtázva így kommentált: „E hazába is becsúszott a francia gondolkodás és jacobinizmus, mely szerént támadott egy gonosz társaság… az lévén a célja, hogy a királyi uralkodást, s a haza constitutioját felforgassa”.

Ám a történelem nem fehér-fekete, nehéz megmondani ki az, aki a haladást igényli, s ki az, aki csak a rendi előjogokhoz ragaszkodik görcsösen. Vermes Gábor Clifford Geertz amerikai antropológust idézi: „Nincs egyszerű út a hagyományostól a modern felé, csak kanyargós, rendszertelen ösvény, melyen haladva legalább annyiszor fordulunk vissza a múlt érzéseihez, mint ahányszor elutasítjuk őket”. Persze, nehéz a hideg érveket követni egy olyan „érzelemdús” történelemben, mint a magyar, amelynek lelki alkatát Horvát István elszegényedett Fejér megyei nemes így jellemezte: „Ollyan ez, mint a’ puskapor lobbanása ’s ereje.

Ha már lángot ad: de hamar is füstbe megyen… ez az igazi nemzeti gánts bennünk”. De mégis: e kettősséget látva lehet és kell talán megközelíteni Kossuth és Széchenyi vitáját, innen lehet jobban megérteni a magyar történelemben tragikus következményekkel járó 1848–49-es nemzetiségi politikát, a nacionalizmusból kinőtt fenyegettségérzést, a nemzethalál víziójával küzdő nemzedékek gondolkodásában gyökeret vert magyar szupramáciát, az áldozatlét gyengébben vagy erősebben, de egész Közép-Európában fellelhető kultuszát. Azt a fensőbbségtudatot, amely a magyar kultúra ezeréves folyamatosságának hangoztatásával igazolja a magyarok hegemóniáját a nemzetiségek felett. Hogy megértsük e kulturális történelmet „megkoronázó” Trianont és az azt követő évszázadot…

Az áldozat szerepében való elmerülés kifejlesztett egy olyan magatartást, amely nem törődött mások véleményével és elszigeteltséghez vezetett, amely részben nyíltan vállalt büszkeség, részben titkolt elkeseredettség forrásává vált. De ezt az „állapotot” a könyvet becsukva már magunk is tapasztalhatjuk a napi politikában.

Hálás vagyok, hogy Vermes könyvét a kezembe vehettem. Akkor is, ha tudom, a szöveg sokkal gazdagabb kiállítást érdemelt volna a kiadó részéről. Leginkább a rossz szememhez mért nagyobb betűket, bő képanyagot szerettem volna. Volna, volna…, aki kicsit is ismeri a kiadók anyagi helyzetét mindennek örül, amit könyvként lehet lapozni, s amiben el lehet mélyülni.