A franciáknak áll a vásár
De ez persze csak a felszín: ha magát vonszolva is, de még mindenki vállalja a közelharcot egy-egy fontosabbnak ígérkező vetítés előtt, mert a versenyben azért továbbra is vannak események. Megérkezett például a Croisette-re az amerikai Lee Daniels, az orosz Szergej Loznitsa, a kanadai David Cronenberg és még szombatra is tartogatnak egy bemutatót. A magyar mozikat sajnálatosan elkerülő Take Shelter című művével tavaly befutó ifjú amerikai titántól, Jeff Nicholstól (Mud).
Mivel az angolszász mozik idén látványosan alulmaradtak a világgal szemben, tőle várják, hogy az utolsó körben talán még meglepi a zsűrit és a nézőket egy remekművel. Ilyenből egyébként eddig három volt: Michael Haneke meglepően érzelmes drámája a szerelemről és a halálról (Love), Cristian Mungiu ördögűzéssel kapcsolatos társadalomkritikája (Beyond the Hills) és Leos Carax szürrealista őrülete (Holy Motors). Közülük bármelyiknél landolhat az Arany Pálma, és még akad a mezőnyben két-három további cím, amelyek egy kompromiszszumos döntés (értsd: zsűrin belüli vita) következtében könnyen bearanyozódhatnak. Ilyen például Matteo Garrone (Reality) vagy Jacques Audiard (Rust and Bone) műve.
Tény: Cannes-ban a negatív fogadtatás teljesen elvághatja egy film karrierjét. Annak idején Sofia Coppola Marie Antoinette című moziját kifütyülték, majd a kritikák is olyan megsemmisítőek voltak, hogy a stúdió megváltoztatta a forgalmazási tervet és a kisebb piacok helyett direkt DVD-n hozta ki a művet. Ezt a „gyilkos” folyamatot fénysebességűre gyorsították fel a netes közösségi oldalak. A Twitteren például már a vetítés után öt perccel képet lehet kapni a nemzetközi kritikustársadalom véleményéről. Az idén a szenvedő alany egyértelműen Lee Daniels volt: a vérrel és szexszel teli versenyműve, a The Paperboy „hajnali” sajtóvetítése után elképesztő szidalomözön ömlött rá.
A legszimpatikusabb vélemény is az „anynyira jó, hogy már rossz” kategóriá ba esett, így e sorok írója minimális elvárásokkal ült be rá. Így végül kellemes csalódásban volt részünk. Nem mellékesen, a film alapjául szolgáló, azonos című Peter Dexter-regényt korábban Pedro Almodóvar akarta megfilmesíteni. Da niels kezében azonban láthatóan sokkal jobb helyen volt az alapanyag: a giccs helyett az erőszak és a humor került előtérbe, mely végül kölcsönzött egy kis karcosságot a vásznon látható történetnek. A film tulajdonképpen egy különleges hangulatú és formájú thriller.
Az atmoszférája izgalmas, néhány jelenete pedig egészen erős. Ami miatt sokaknál kiverte a biztosítékot, az a mű epizodikus dramaturgiája. De ez már Daniels korábbi művében, a Precious-ben is tetten érhető, az a film sem tudott igazán egységes alkotássá összeállni. Viszont a színészekhez nagyon ért: Mo’Nique kapott egy Oscart a Precious-ben nyújtott alakításáért. A mostani „bukás” hőse szintén színész: Nicole Kidman. A mozit lehúzók is rendre kiemelik, hogy az ausztrál művész kivételeset alakít. A jó alakításra pedig rárakódnak azok a jelenetek, amelyek kultikusakká fognak válni a kockafejűek köré ben. Például Kidman egyik jelenetében fellációt, majd orgazmust imitál – ez egyébkéntPaul Verhoevenre való utalás, egész pontosan Sharon Stone híres „terpeszes” szcénáját idézi az Elemi ösztönből. De azok a képkockák is emlékezetesek maradnak, melyekben Kidman a tengerparton levizeli Zac Efront. Nem mellékesen, Kidman a fesztiválon is vetített HBO-film, aHemingway és Gellhornban azt is bebizonyította, hogy konvencionális kosztümös drámában is képes érvényre juttatni a tehetségét.
A tegnap reggel nagy kérdése az volt, hogy a kanadai különc, David Cronenberg bele tud-e szólni majd az Arany Pálmáért folyó versengésbe. A Cosmopolis megtekintése után biztosan kijelenthető, hogy nem. A kritikusokat igencsak megosztó mű, mely Don DeLillo regényének adaptációja, valóban nem a legizgalmasabb mozi a versenyben, de Cronenberg életművében sem. Leginkább a rendező korai művei jutnak eszünkbe, ám alkalmazott szürrealizmusa gyenge és érdektelen. Ebben idén Carax egyértelműen lealázta Cronenberget. A DeLillo-regény gépies felmondása és Robert Pattinson teljesen semleges játéka tömény unalommá alakul át a vásznon és körülbelül tíz perc játékidő után világossá válik, hogy a rendező milyen szörnyű rossz véleménynyel van a kapitalizmusról. Ezt viszont kár volt csaknem két órába feltupírozni.
Cannes-ból jelenti kiküldött munkatársunk
