Ma a rómaiak idejárnak a hétvégeken, ahogy nálunk a Normafát rohamozzák, az autókat kitiltják ilyenkor, jó a levegő, gyalog kóvályognak az emberek. Mintha a Spartacus forgatásának szünetébe keverednénk, minden antik, csak az emberek viselnek mai ruhákat, napszemüveget, várom, mikor szólal meg a hangosbeszélő, hogy statisztákat kérjen a színre, Spartacus indul, Crassus felkészül.

Út és temető. Valaha Crassus hatezer rabszolgát feszíttetett keresztre, és fent is hagyta a holttesteket, ne felejtsék el az arra járók, hogy kockázatos ujjat húzni a birodalommal. De egyébként is temető a Via Appia, mivel a  ároson belül nem lehetett sírt ásni, az elhunytakat kivitték, és hogy ne bonyolítsák túl az életet, az út mentén földelték el őket. Ma sírkövek, emléktáblák, dombok, hengerek, piramisszerű építmények mutatják a halál hatalmát és győzelmét az élet fölött. Ahogy ma közeledünk egy nagy úton a város felé, és egyre több, egyre nagyobb és harsányabb a plakáterdő, úgy kapta a közönyös utas Capuából Rómához közeledve a sok márványt, követ, szobrot, tógás, elálló fülű férfiak mását a képébe, voltunk, mint te, leszel, mint mi. A halottak álltak sorfalat annak, aki az élők közé vágyott, milyen bölcs volt az ókor, folyamatosan figyelmeztette az embert, hogy arasznyi a lét. Milyen ostoba a jelen, folyamatosan azt a benyomást kelti, hogy örökké élünk.

Meg is nyugodtam volna ebben a következtetésben, meg a szokásos, a civilizáció hanyatlásáról szóló borongásban, amíg eszembe nem jutott, hogy nálunk is tele van síremlékekkel az utak széle. Keresztek, feliratok, koszorúk azoknak, akik ott veszítették el az életüket. Megnézni ugyan eléggé bonyodalmas a neveket a száguldó autóból, de aki megáll egy pillanatra, vagy biciklit tiporva bámészkodik, néha kénytelen rácsodálkozni az ügyetlen mondatokból sugárzó fájdalomra, egy élet elvész, és egy másik vagy több másik facsarodik ki végleg, nem tudnak felejteni, vagy nem is akarnak felejteni, valaha boldog voltam, és nem is tudtam róla.

A másik oldalt nézve pedig: vajon véletlenül jutnak eszembe a plakátok a sírokat nézve? Nem arról van szó, hogy ezek a derék rómaiak örömmel reklámozták magukat elhunyt szeretteikkel, nézzétek, micsoda családba születtem. Véletlen, hogy a keresztre feszítéseket elrendelő Crassus menye, Cecilia Metella éppen a Via Appia mellett kapott síremléket, óriási márványhengert? Tényleg annyira szerették az elhunytat, hogy csak girlandokkal ékesített faragott ökörfejek sorával lehetett a bánatot kifejezni? Nem arról van szó, hogy Crassus egyszerűen rákattant az Appiára, és azt mondta, ha a birodalom és a köztársaság ellenségeit sikeresen lehetett riogatni a megfeszített holtakkal, akkor a család ellenségeit is meg lehet rémíteni az eltemetett halottal, ezzel az erődnek is beillő mauzóleummal. Képzelhetitek, mire számíthattok az élőktől, ha még a halottak nyughelye is ennyire félelmetes.

Az idő meg, jó szokása szerint szépen kiegyenlít mindent. A halott meglátogatásához le kell szurkolni az obulusokat, nem is keveset. A rómaiak már a világ előtt járnak, náluk már azért is fizetni kell, hogy az egykori hirdetőtáblákat meg lehessen tekinteni. Érdekes volna megnézni majd a mai milliárdosok piramisait, de a mostani hatalmasságok a márvány épületeket egyelőre az élőknek építik, irodaházakkal és plázákkal próbálják bizonygatni örökkévalóságukat. Még csak műveletlenségüket bizonygatják: egyikük sem olvasta az Ozymandiast.

FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

06. 01.

KARAFIÁTH ORSOLYA Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

06. 08.

PARTI NAGY LAJOS Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

06. 15.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.