Az akkori, ugyancsak az Arénában abszolvált koncerttel Miller a Davis mellett töltött időt szándékozott összefoglalni, már amennyire ez néhány óra alatt lehetséges. Mindenesetre tomboló sikert aratott a Miller által vezetett zenekar – még akkor is, ha az Aréna akusztikája nem okvetlenül kedvez a(z ilyen) zenének.

A csarnok most sem lett a jó barátunk, a basszista azonban, ha lehetséges, még mélyebbre fúrta magát a szívünkbe a szerdán adott hangverseny során, amire sokáig kerestük a legjobb jelzőt, a fantasztikust meg a tökéletest a közhelyszerűség miatt hanyagolnánk – mondjuk, hogy mesteri? Hát először is: a legutóbbi, Renaissance, vagyis újjászületés című nagylemez kiváló alapanyag. Ezt jött bemutatni Miller és zenekara Budapestre, úgyhogy éltünk a prekoncepcióval: nagyon nem ronthatja el a mester élőben sem. És igazunk lett.

Negyedórás csúszással indultunk, de a tiszteletköröket, mint oly sokan, Millerék is megspórolták színpadra lépéskor: egyből belecsaptak a Mr. Cleanbe, a mintegy tízperces kompozíció remek alaphangot adott az estének, lényegében már ekkor meg voltunk véve kilóra. A Detroittal mentünk tovább, ehhez élő illusztrációt is mellékelt Marcus Miller: kiderült, hogyan járnak az emberek a zeneileg egyébként tán leginkább pezsgő amerikai nagyvárosban. A Redemptiont hallva-látva pedig az tűnt ki, hogy mekkora szerkesztő ez a Miller: lenyűgöző ívet rajzolt az Aréna levegőjébe azzal a basszusgitárral. A hófehér és többnyire csendes napokat idéző Februaryval szusszantunk egy kicsit.

De csak hogy annál nagyobbat szólhasson a tetőpont. „Ennek a dalnak van egy jó oldala meg egy rossz is” – így Miller, indokolván a címválasztást: Dr. Jekyll & Mr. Hyde. A hangulat azonban cseppet sem emlékeztetett Stevenson rémregényére, a két én harca itt kottafejekkel zajlott, s nem volt nehéz felismerni, mikor dominál a bravúros fülsimogatás, s mikor a kis túlzással punkos lendületűnek nevezhető dzsesszrock. Hogy ki győzött végül, arra nem emlékszünk, de valószínűleg mi magunk.

Szembetűnő, hogy mennyi alázat van ebben az 53 éves brooklyni fickóban – mondjuk ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jó zenész váljék valakiből. Volt alkalma felszedni ezt a tulajdonságot: összesen körülbelül félezer (!) lemez készítésében működött közre, rengeteg egyéb művész mellett dolgozott Herbie Hancockkal, Luther Vandrosszal, David Sanbornnal, de Billy Idollal is – a névsort estig folytathatnánk. Mindenesetre egyetlen percig sem élt vissza azzal, hogy mégiscsak ő a főszereplő ezen az estén, a kompozíciók szinte mindegyike bőséges lehetőséget biztosít a zenekar tagjainak, hogy megvillantsák vitathatatlan képességeiket. Kris Bowers billentyűs, Adam Agati gitáros, Alex Han szaxofonos, Louis Cato dobos egyáltalán nem szorult a háttérbe Miller mellett, na pláne igaz ez Maurice Brownra, a trombitásra, aki többször lefújja a fejünket a helyéről, és így van ez jól. Az olykor basszusklarinétját is előkapó Miller többször bemutatta a zenekar tagjait, véletlenül se felejtsük el, kikkel együtt rakta össze a Renaissance lemezt. Nehéz is lenne. Egyébként pillanatnyi üresjáratot sem tapasztaltunk a koncerten, nem volt felesleges megfejtés vagy anekdotázgatás, csak zene volt, Miles Davist is megidéző rockos, funkos dzsessz.

Aztán egyszer csak egy látszatbúcsú, köszönjük, szeretünk titeket, nemsokára megint jövünk stb. Levonulás. Színház. Mert persze az ütemes lábdobogás és füttyszó újra a színpadra szólította Marcus Millert és bandáját, nem úszhatták meg, igaz, nem is nagyon akarták. A ráadás igazi sláger, a 2008-as, Marcus című lemezen szereplő Blast! volt, s a cím most sem lőtt mellé: robbant az Aréna, már amennyire egy ilyen koncert esetén robbanni tud. Mindenesetre őrült lendülettel szólt a záróakkord, körülöttünk többen vetemedtek léggitározásra, majd ujjongás és füttyszó sokáig. Szép hullámban pattant fel a közönség, úgy tapsolt: állva.

Mit tehettünk volna, felálltunk mi is, közben meg arra gondoltunk, hogy ilyen újjászületés jöhetne heti kétszer.

Összesen körülbelül félezer lemez készítésében működött közre