Az egyik Leos Carax, aki a Pont-Neuf szerelmeseivel bizonyította, hogy ő is a fontos képírók közé tartozik, majd a Pola X láttán az is kiderült, hogy az „elszállás” sem áll tőle távol. Holy Motors című legújabb alkotása szimplán tökéletes és lenyűgöző. Hőse, Monsieur Oscar egy napját követjük végig, pontosabban azt, ahogy egymás után különböző életekbe lép be. Egy óriási limuzinban öltözik át mindig a következő felvonás előtt: látjuk üzletemberként, családapaként, szörnyként, gyilkosként, zenészként, ráadásul minden sors teli van abszurd szituációkkal. Mintha csak valami végtelen purgatóriumi út volna – Carax addig csűri-csavarja a formát, míg teljesen elbizonytalanítja a nézőt, létezik-e a figurának akár egyetlen valóságos manifesztálódása is. Márpedig ez igen nagy szó, hiszen borzasztóan nehéz kizökkenteni manapság a nézőt a kényelmes székben bóbiskoló megfigyelő szerepköréből. A Holy Motors viszont minden egyes újabb szituációjával felülírja az előzőt, ezáltal gondolkozásra, sőt a fantázia aktív használatára kényszeríti a nézőtéren ülőket. Azontúl, hogy ezt mennyire kevés alkotó képes ma már elérni, a rendező még azzal is kellemesen zavarba hozza a mozgókép rajongóit, hogy minden egyes jelenet és helyzet más-más zsánert idéz meg – persze ebben sem kell valamiféle rigid szabálykövetésre gondolnunk. A musical részben például az ausztrál Kylie Minogue fakad dalra, méghozzá egy amerikai stílusú giccset zeng el – ez már önmagában parafrázis. A film emellett természetesen tartogat számos hasonló meglepetést. Sőt megszámolhatatlanul sokat.

A Holy Motors tipikusan olyan mű, amelyet nem lehet csak úgy néhány szóval „elintézni”: legalább olyan egyetemes (és megválaszolhatatlan) kérdéseket vet fel, mint mondjuk Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, persze teljesen más eszközökkel és stílusban. Nem véletlen, hogy az utolsó jelenetben megidézi a talán legnagyobb amerikai auteur-t és magát az űrodüsszeiát is: amikor Oscar hazaér, hogy a családapa szerepet alakítsa, akkor a felesége és a gyerekei csimpánzok. Ha úgy tetszik, Leos Carax munkája régi vágású művészfilm, a szó pozitív értelmében: olyan szellemi és filmnyelvi szinten mozog, amely harminc-negyven évvel ezelőtt számított megszokottnak, ugyanakkor rendkívül modern is tud lenni. Márpedig az ilyen műveknek nagyon szeretnek Arany Pálmát adni Cannes-ban. A Monsieur Oscart és további tíz szerepet zseniálisan alakító Denis Lavant esetében is meglepő lenne, ha nem ismernék el.

Ami viszont az idei trendek árnyoldalait illeti: egyre egyértelműbb, hogy a tengerentúli mozgóképművészet teljesen más értékrenden alapul, mint az európai, kvázi mindent olyan alkotást „művészinek” tartanak, amely nem szigorúan stúdiótermék, mint mondjuk egy szuperhős-bombasiker. Már ennek a parodizálása is elrugaszkodás a megszokottól: a fesztivál elején vetített John Hillcoat gengszterfilm, a Lawless volt például ilyen. Viszont a kedd este bemutatott, Brad Pitt fémjelezte, Andrew Dominik által rendezett, unalomba fulladó formai bravúroskodás (ami például a Coen testvéreknek pazarul megy), a Killing Them Softly nem üti meg az európai és a keleti alkotók által mostanság hozott szintet.

A „művészfilm amerikai sztárokkal” projektbe a neves brazil direktor, Walter Salles is belebukott: ő Jack Kerouac Úton című regényét adaptálta azonos címmel 137 perces filmfolyammá. Kerouac művének zsenialitása abban is rejlett, hogy a történethez eredeti formát is talált, a „spontán prózát”. Salles azonban a lehető legtradicionálisabb filmes eszközökkel dolgozik, így szigorúan csak cselekményt képes mesélni, mely periodikussága és szerteágazó dramaturgiája miatt szimplán érdektelen mozit eredményez. Ez pedig így, szinte teljesen „beatmentesen” nem sokat ér, még akkor sem, ha fiatal tehetségek (Sam Riley, Garrett Hendlund, Kirsten Dunst és Kristen Stewart), valamint idősebb, már sokat bizonyított aktorok (Viggo Mortensen, Steve Buscemi) mondják fel a szöveget, mert az idea odaveszett. De kétségtelen, hogy a vörös szőnyeges felvonulást feldobja a sok sztár, különösen, ha módjukban áll sétálgatni és pózolni a kameráknak. Örömmel jelentjük: nagy nehezen kisütött a nap a francia Riviérán.

Az angolszász mozi becsületét végül a brit veterán, Ken Loach műve menti: a The Angel’s Share remek kis keserédes komédia egy csapat glasgow-i fiatalról, akik megejtik az évszázad nagy whiskylopását. Persze nem nagy bűnözőkről van szó, hanem egyszerű melós és proli arcokról – ők Loach állandó hősei. Az viszont más kérdés, hogy egy alanyi vígjáték miért került be a versenybe – igaz, Loach esetében a társadalom valóságának ábrázolása állandó feszültséget teremt a háttérben, és ez végül is a The Angel’s Share-re is igaz. Érdekes, hogy a programban végül a humor felbukkant Abbas Kiarostami Like Somebody in Love című művében, de ez inkább csak alkotói oldalról érhető tetten. Az iráni direktor japán színészekkel, Tokióban forgatott mozija a dráma meg nem élésének bravúrja: egy öreg professzor rendel magának egy örömlányt, akinek szeretne segíteni a magánéletében is. Egy véletlen során összetalálkoznak a lány vőlegényével, és a tévedések vígjátéka helyett a tévedések drámája következik be. Ilyen az, amikor Kiarostami viccet mesél.

Nem szűnik a találgatás

Nem véletlen, hogy eddig minden beszámolónkban azt találgattuk, kié lesz idén az Arany Pálma: a végeredményt nagyon nehéz megtippelni.

A Screen International nevű szaklap által felkért, nemzetközi kritikusokból álló csapat szavazatai szerint holtversenyben áll az élen Michael Haneke és Cristian Mungiu. A második körben három alkotó áll azonos pontszámmal: Jacques Audiard, Thomas Winterberg és Andrew Dominik. A Leos Carax-mű még nem kapott pontokat, és a programban csak ez után vetítik Carloy Reygadas, Lee Daniels, Szergej Loznitsa és David Cronenberg filmjét.

Beatmentes változat: Kirsten Dunst és Viggo Mortensen az Úton bemutatója előtt