Patarticsnak télen is volt egy embereket verbuváló écesze a térre: akkor meg azt eszelte ki, hogy a pécsiek a belvárosra lehullt hóból – némi önkormányzati segítséggel – építsenek szánkópályákat a dzsáminál, és ott ródlizzanak napestig. Az ötletet sokan lelkesedéssel fogadták, hó is volt rendesen, mégse épült szánkódomb a Széchenyi téren, mivel egy ilyen létesítmény engedélyezése annyira körülményes, hogy annak kiharcolásáig ideért volna a kikelet. Patartics és az ötlet szimpatizánsai nem adták fel, így a következő télre megpróbálják összeszedni az engedélyeket.

A szánkódomb nem jött össze, de plázs még lehet a Széchenyi téren

Ha a pálya megépül, a depressziós, téli napokban megtelhet a tér élveteg sikolyokkal, nevetéssel, élettel. A 44 éves építészről tudni kell, hogy tagja volt annak a hatfős civil csapatnak, amelynek pályázata révén Pécs Európa Kulturális Fővárosa (EKF) lehetett 2010-ben. A pályázat 2005-ben íródott. Emlékezetes, hogy egy évvel később a városvezetés és a szerzők között megromlott a viszony, és a csapat tagjai eltávolodtak a projekttől. 2009-ben azonban Patartics – ahogy ő mondja – a duzzogás helyett a cselekvés mellett voksolt. Több, az EKF sikeréért indított projektben is részt vett, és már 2010-től azon munkálkodott, hogy Pécs később is épüljön és profitáljon az EKF-év tapasztalataiból. Ennek érdekében létrehozott két honlapot, a www.elprojekt.hu-t és a www.afal. hu-t. Az előbbiben arról próbált társadalmi vitát indukálni, hogy vajon mitől mentek (és mennek) el Pécsről – és persze más magyar városokból is – a tehetségek. Az utóbbi honlap célja pedig a nyilvánosság megteremtése közügyekben, főképp kulturális és városfejlesztési témákban.

A két honlap számít mindenkire, de főképp a város szellemi elitjére. Patartics hangsúlyozza, hogy a város szellemi elitjén nem feltétlenül a helyi intézményvezetőket érti, mert egy kinevezéstől nem válik valaki az elit tagjává, amiképp attól sem, hogy diplomás értelmiségiként annak tartja magát. Ez nem presztízs vagy önérzeti kategória. Tőle csak az kap besorolást ebbe a „krém”-be, aki szakmai tudását megosztja a laikusokkal, és szerepet vállal az őt körülvevő közeg alakításában. Példának a tévé Mindentudás egyeteme című műsorát említi, amelyben az előadók számtalanszor bizonyították: a szakmai tudás megjeleníthető a laikusok számára is érthető és élvezhető formában.

Ismert, hogy az EKF révén Pécs több nagyberuházást megvalósíthatott, és egy 12 milliárdos – alapvetően uniós forrásokból táplálkozó – projektnek köszönhetően Pécs tucatnyi köztere megújult. Az új arcot kapó terek között vannak jók és rosszak is, de mindegyik belakása izgalmas feladat és lehetőség, véli Patartics. A legjobb terek jó idő esetén ma is gyakran megtelnek, a terek kínálta sanszok azonban még korántsem kihasználtak.

– Pécs belvárosát az elmúlt két évtizedben térdre kényszerítették a bevásárlóközpontok – mondja Patartics ezzel kapcsolatban. – Elszívták az életerőt a város köztereitől és üzleteitől, amelyek ennek következtében kevésbé épülnek be a városidentitásba. Az új közterekkel a bevásárlóközpontok versenytársat kaptak, ám fontos, hogy ezeket a tereket megtöltsük tartalommal. A köztereket használó emberek hitelesítik, hogy a városban van valódi élet és életerő.

Persze ahhoz, hogy az emberek odamenjenek egy térre, és városi közösséggé formálódjanak, Patartics szerint néha be kell vetni cseleket. Ilyen a bevezetőben már említett két, még megvalósításra váró ötlet, és ilyen volt 2010-ben az Uránváros megújult központi terének átadása előtt rendezett bográcsos piknik is, amelyen több százan vettek részt. Téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen főzőcskézős akcióra spontán „beindulnak” a lakótelepiek: az építész elárulja, hogy minden sikeres közösségi akció óriási szervezőmunka eredménye.

A már említett „FAL” honlap a vélemények, a kulturált megnyilatkozások mellett ötleteket is vár a pécsiektől, hogy mitől lehetne a város nyüzsgőbb, kedélyesebb, vidámabb. A honlapra vitaestek is épültek, elsősorban kulturális vonatkozású közügyekről. Így volt már diszkusszió arról, hogy miképp lehetne megóvni a köztereket a vandáloktól, és volt szó Pécs tömegközlekedéséről, a belváros kiürüléséről vagy a Zsolnay-gyár jövőjéről. A viták iránt néha csak 15-20-an érdeklődtek, de előfordult, hogy kétszázan eljöttek. Arról, hogy időnként hervasztóan kevesen voltak, és hogy a honlapon a vártnál kevesebben osztják meg másokkal a véleményüket, Patartics Zorán ekképp meditál:

– Sokszor az ismerőseim ahelyett, hogy megírnák a véleményüket egy ügyről, inkább arról beszélnek nekem, hogy miért nem teszik ezt meg, noha volna mit mondaniuk. Mindez azt a kafkai megfigyelést erősíti, hogy a közöny ideológiája erősebb a részvétel iránti igénynél. Paradoxonnak látszik ugyan, mégis, a globalizáció és az individualizáció kézen fogva jár. Amikor meg vagyunk győződve arról, hogy megvalósítjuk önmagunkat és szabadon döntünk, valójában pontosan úgy viselkedünk, ahogyan azt mások eltervezték. Ez a kettősség leépíti a helyi közösségek autonómiáját és újrateremtő készségét.

Patartics és honlapja egyébként azzal a mottóval próbálja párbeszédbe hívni a pécsieket, hogy: „ha nem adsz hangot a véleményednek arról, ami van, sosem fogják megkérdezni arról, ami lesz”.

Amúgy az építész szerint vége van annak az időnek, amikor milliárdos külső forrásokból lehetett „várost csinálni”. Mostantól a pécsiek főként magukra számíthatnak, a saját tudásukra és összefogásukra. Ehhez párbeszédre, közmegegyezésekre, részvételre, együttműködésre van szükség. Még hozzáteszi:

– A mai magyar társadalom egyik fő hibája, hogy itt mindenki győzni akar a másik felett, nem pedig együtt messzebb jutni. Ha meg tudnánk beszélni közös dolgainkat, az maga is terápia volna. Az EKF igazi eredménye az lehetne, és akkor lenne Pécs valóban a kultúra fővárosa, ha az itt élők felismernék a közösségek fontosságát, és a potenciálok a városért hasznosulni tudnának. Nem a Kodály Központtól, a Zsolnay negyedtől vagy a szép terektől lesz kulturált város Pécs, hanem attól, hogy ezeket közösen a javunkra tudjuk fordítani.