A nyolcvanas évek vége felé volt egyszer ilyen kegyetlen idő – jegyzi meg egy a cannes-i fesztiválra több mint négy évtizede járó veterán kolléga: vasárnapra megérkezett ugyanis a meteorológusok által beígért eső és szélvihar. Az égi áldás pedig olyan elképesztő mennyiségben és intenzitással hullott, hogy a rendezvény hatvanadik évfordulójára öt évvel ezelőtt megnyitott sátoros vetítőt le kellett zárni. (Mi reggel még ott néztünk meg egy filmet, de rettegtünk is rendesen, hogy egyszer csak ránk omlik.) A hétvégi napokon egyébként megszokott, elviselhetetlen méretű tömegnek egyszeriben nyoma veszett a Croisette-ről, és a sztárok vörös szőnyeges bevonulása is a legkisebb kárral járó berohanássá változott. De legalább fellendült a feketegazdaság: drasztikusan megnőtt az egyszer használatos kínai esernyőt borsos áron árulók egy négyzetméterre jutó száma, és ők minden bizonnyal rekordforgalmat bonyolítottak le a ruhájukat, illetve az elektronikai eszközeiket védeni igyekvő fesztiválozók körében.

A világvégeszerű időjárás egyébként összhangban van a versenyprogram műveivel: kegyetlen drámák csapnak össze egymással, és úgy tűnik, hogy legfontosabb képíróink egységesen a modern nyugati középosztályt akarják „lebontani”. Az olasz Matteo Garrone Reality (Valóságshow) című műve egy nápolyi családról szól, mely fokozatosan szétesik, miután a családfő jelentkezik a Big Brotherbe, de nem jut be a házba, és ettől egyszerűen becsavarodik. Mindenhol elkezd kémeket látni, akikről azt gondolja, hogy a tévécsatornának dolgoznak, később nem tud elszakadni a tévétől, reménykedve, hogy egyszer csak behívják, minek következtében fokozatosan feladja a korábbi, normális életét. A mű igazi szépsége nem is ebben rejlik, hanem a főhős korábbi életének ábrázolásában, ugyanis az a boldog lét is hazugságon alapult: a férfi tulajdonképpen csalásból élt, tehát az egyik hazugságot adta fel a másikért.

Hasonló polgárpukkasztást tett le az asztalra az osztrák Ulrich Seidl Paradise: Love (Mennyország: szerelem) című művében. A Kenyában játszódó filmben idősödő és túlsúlyos osztrák asszonyok keresik a kéjt és a boldogságot, amelyet fiatal helyi fiúk adnak meg nekik. A dán ThomasWinterberg pedig egy kisvárosi miliőt mutat be a The Hunt (A vadászat) című művében, melynek középpontjában egy óvodában dolgozó férfi áll, akit egy kislány meggyanúsít azzal, hogy szexuálisan zaklatta. A főszereplő Mads Mikkelsen zseniális alakítást nyújt (idén nehéz dolga lesz a zsűrinek a színészdíjakkal), szinte fájdalmas látni, ahogyan átéli,mindenki ellene fordul a városban, és pillanatok alatt persona non gratává válik. Kis szépséghiba, hogy erről Sam Peckinpah már készített egy megismételhetetlenül zseniális művet, a Szalmakutyákat, melytől Winterberg műve sajnos nagyon messze van.

Noha egyik mű sem okozott konkrétan csalódást (így az idei verseny igencsak erősnek mondható), az igazi áttörést a román Cristian Mungiu, majd az osztrák Michael Haneke hozta el Cannes-ba. Az előbbi Beyond the Hills (A dombokon túl) című műve megtörtént eseményeket dolgoz fel: 2005-ben a román újságok cikkeztek arról a kis moldáviai kolostorról, ahol egy ördögűzési szertartás következtében meghalt egy fiatal lány. Később nemzetközi botrány lett az ügyből, Tatiana Niculescu újságíró két tényfeltáró könyvet is írt az esetről. Mungiu ezt a sztorit fikcionalizálja a filmjében, de ahogy fogalmaz, ő is újságírói szemlélettel állt neki – hiszen korábban ő is zsurnaliszta volt. A dombokon túl kíméletlenül részletekbemenő mozi, mely két lány szempontjából meséli el a történetet. Az egyikük az árva Alina, aki Németországból érkezik vissza Romániába, hogy magával vigye Voichitát, az egyedüli embert, akit szeretett. A barátnője azonban időközben megtért istenhez, és egy kis ortodox kolostorban él. Alina nem tud megküzdeni a „vetélytárssal”, és a csalódottságát dühkitörésekkel is nyilvánvalóvá teszi. A lányt először kórházba viszik, majd onnan helyhiány miatt elbocsátják. Ekkor visszatér a kolostorba, ahol újabb dühkitörései után leláncolják, majd elkezdik kiűzni belőle az ördögöt. A rendező egészen elképesztő, ultrarealista módon jeleníti meg a történetet (a román új hullámra jellemző filmnyelvet alkalmazva), miközben egyetlen képkockája sincs, amely didaktikus vagy akár magyarázó lenne. Sosem tudjuk meg például, hogy a két lány viszonya milyen volt korábban: a két főszereplő karaktert a világ, a környezetük, a társadalom és a vallás determinálja. Mungiu senkit sem állít be bűnösnek, olyan történetet mesél, melynek drámaisága nem a mozgóképes manipulációkra, hanem az életszerűségre alapoz. Ezzel bizonyos kockázatot is vállalt a nézhetőség terén –minden bizonnyal így fordulhatott elő, hogy míg a sajtóvetítésen vegyesen fogadták (komoly füttyöt kapott), később mégis a legelismerőbb kritikák és osztályzatok jelentek meg róla.

Egészen más reakciókat váltott ki a kritikusokból az osztrák nagymester, Michael Haneke. A Love (Szerelem) című versenyművének vetítése után némán vonultak ki az emberek a nézőtérről – a kritikák pedig ugyancsak rendkívül elismerőek. A Szerelem persze abszurd módon jelenik meg a filmben, amit el is vártunk Hanekétől: az egymást intenzíven szerető idős párizsi értelmiségi házaspár idilli élete összeomlik, amikor az asszony félig lebénul, és nyilvánvalóvá válik, hogy elérkezett életének utolsó szakasza. Aki ápolta és vesztette már el szerettét, pontosan el tudja képzelni, hogy mi történik a filmben. Azt viszont már biztosan nem, ahogy Haneke fantáziája működik: rideg, steril és kegyetlen módon filmezi az amúgy gyengédséggel teli történetet, egyfajta isteni távolságot tart mind a témával, mind a szereplőivel szemben. Ez a fajta érzelmi üresség igen fájdalmassá teszi a mozgókép hatását. Lehet, hogy ha Haneke bátrabb, és el tud szakadni önmagától, méltóbb lett volna a témához, de kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek. A mű érdekessége továbbá, hogy férfi főszereplője egy nagy visszatérő: a 81 éves Jean-Louis Trintignant több mint tíz év kihagyás után állt újra a kamera elé Haneke kedvéért. Az idős színész elmondta: úgy érzi, most alakította élete legjobbját, viszont már tényleg soha többé nem tér vissza a mozivászonra.

Haneke és Trintignant között Isabelle Huppert a vasárnapi vörös szőnyeges berohanáson