Már az első fordulót jelentős fölénnyel nyerte meg a négy másik jelölttel szemben. Minek tulajdonítja ezt a feltétlen bizalmat?

Nem tudom – ez a legbecsületesebb válasz. Mondjam azt, hogy jól lobbiztam? Nos, ez jól hangzik a mai világban, de sajnos nem igaz. Mert nem tettem semmi ilyesmit: három-négy barátomon kívül nem is beszéltem erről senkivel. Talán az lehet a legközelebb az igazsághoz, hogy egy céhen belül ismerik az ember tevékenységét, jellemét – és ez alapján döntenek, akik szavaznak.

Kilenc év után veszi át Csaplár Vilmostól az elnökséget. Miközben a társaság anyagi háttere rendezett, a politikai környezet meglehetősen zaklatott. Például az Írószövetséggel is eléggé hektikus a viszony. Hogyan lehetne ezt rendezni?

Ez fontos. Mármint Csaplár Vilmos elnöksége és a tradíció, amit a társaság az elnöksége alatt megteremtett: célkitűzésekben, a társaság elveiben, működésében, belső szolidaritásában. Mondhatnám úgy is: ebben a kilenc évben lett felnőtt a Szépírók Társasága. A politikától soha nem vártam sokat – a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódtam. Hogy úgy mondjam: ezt a keveset példásan teljesítette is a politika. De ebbe nem szabad beletörődni sem magánemberként, sem egy társaság új elnökeként. Vagyis: ennyire ignorálni a kultúrát, ezen belül a kortárs irodalmat – nos, ez túlzás!

Anyagi vagy szellemi értelemben?

Ez nemcsak pénzt jelent, hanem arányokat. Képletesen szólva: a mai kortárs irodalmunk legjava Európa élvonalában szerepel, míg a futballunk – ezt fájdalommal és lelkes fociszurkolóként mondom – a másod-harmadvonalban. Jó esetben. És milliárdokat költenénk stadionokra, futballakadémiákra, hátha… Miközben a kortárs magyar irodalom külföldi fordítására két széksornyit sem. Nem hinném, hogy például ezt a kérdést másképpen gondolnák az Írószövetségben.

Kortesbeszédében a hagyományok követése mellett a kezdeményezésről is szólt. Beszélni kellene az igazán fontos dolgokról, az irodalom helyéről, szerepéről.

A hagyomány megőrzése nem lehetséges újítás nélkül. Nemcsak egy szervezet életében, hanem az irodalom keretfeltételeinek újragondolásában, megújításában is. Szokás azt mondani, hogy az irodalom elvesztette fontosságát. Ez csacskaság. Csak annyi történt, hogy elbúcsúzott néhány olyan szereptől, amelyek a múltban az írók és irodalom kitüntetettségét jelentették. Az, hogy valami kicsi az irodalomban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jelentéktelen. Vagyis az az egyik fontos kérdés, hogyan jut el egy könyv az olvasóhoz, miképpen teremti meg az új irodalom a maga olvasótáborát. Ez mindig munka és feladat. Soha nem ment magától.

Itt mit tehet egy írószervezet?

Csak egyetlen példa: a Szépírók Társasága tagjai A könyv utóélete című program keretében évek óta számtalan olyan helyszínen találkoznak az olvasókkal, ahol amúgy ritkán van irodalmi est. Ezt a programot a Maszre támogatja. Ám jóval több ilyenféle eseményt lehetne létrehozni, ha például a magánmecenatúra is segítene ebben. Mégis, valahogy nem vagyunk elég szexik a számukra.

A József Attila-díjak odaítélésének módja, úgy tűnik, egységfrontba forrasztotta a többi szakmai szervezetet is. Hogyan lehetne változtatni a díjazás jelenlegi helyzetén?

Igen, az írói szervezetek közös, konkrét fellépése fontos. Bizonyos dolgokban egyetérteni éppolyan fontos, mint a különbözőségünket tudni és megőrizni. A megoldás is ebben rejlik. A bölcsebb politikának érdemes lenne belátnia – különösen egy szakmai középdíj esetében –, hogy a szakmai szervezetek konszenzusainál nem lehet bölcsebb. Egyes esetekben talán igen, de hosszabb távon aligha.

A mostani helyzet milyen elnököt kíván? Harcosat, diplomatikusat, kijárót?

A harcos-partraszállós filmeket nem szeretem. Igaz, a gyávaságot meg unom. Tehát: partra szállós diplomatát.

Mi szerepel az első tervek között?

Találkozni a többi írószervezet képviselőivel.

„A politikától soha nem vártam sokat”