A Lyhty nevű finn nonprofit szervezet egy kulturális workshop keretében 2009-ben hívta életre az északi ország egyik legeredetibb punkrock bandériumát, a Pertti Kurikka Névnapját (Pertti Kurikan Nimipäivät). Az ilyes vadhajtások általánosságban higgadt, absztinens aszkéták önszerveződésével szökkennek szárba egy tejcsárdában vagy biopiacon, csakhogy ezt a kvartettet értelmi fogyatékosokból verbuválták.

A rock ’n’ roll büdöskének a tagjai:Pertti Kurikka (gitár), Kari Aalto (ének), Toni Välitalo (dobok), Sami Helle (basszusgitár). A róluk szóló fikciós dokumentumfilmet, a Punk szindrómát (Kovasikajuttu) a Doc LoungeHelsinki-rendezvénysorozat keretében vetítették a Toldi moziban – egy héttel a május 4-i finnországi premiert követően. A Variety kritikusa szerint pusztán marketing kérdése, hogy Jukka Kärkkäinen és J-Passi kis költségvetésű munkája – túllépve az alternatív (szub)kulturális közegen – kultfilm lesz-e.

A nyolcvanöt perces opus (s a kurtább televíziós változata) egy olyan, társadalmilag megosztó, érzékeny témát mutat be, amelynek művészi feldolgozására a politikai korrektséggel elegyített álságos szépelgés jellemző. A Punk szindróma antihősei azonban leginkább visszataszító, agresszív, kiállhatatlan, hisztérikus különcök, akik még egymás számára is utálatosak. Imigyen tökéletesen önazonosak az általuk képviselt, eredendő(en) abnormalitást követelő zenei irányzattal, a punkkal, amely esetükben terápia, létszükséglet és az önkifejezés egyedüli hiteles formája.

A Kurikka–Aalto szerzőpáros letisztultan brutális nótái megéneklik a kávéfogyasztási szokásaikat, az auto nómiájukért vívott küzdelmeiket, mentális problémáikat, valamint Aaltónak a pedikűrösök iránt táplált zsigeri gyűlöletét. Eztán látjuk, amint a dühét parádés dalba fojtó krakéler dobhártyarepesztő kacagásokat hallatva röhögi végig a kezelést a rokonszenves lábápolónál. A delikát mű legfőbb ismérvei: az abszurd (humor), a személyesség, a kíméletlen őszinteség. A képkockákon ugyanannyira nincsen helye a gügyögő szánalomnak, mint az együttes menedzserének a démoni négyes fogathoz fűződő viszonyában.

A 0–24 órában helytálló, rendíthetetlen Kalle Pajamaa határozottan utasítja a bűzlő Perttit, hogy színpadra lépés előtt tusoljon le, és mindennap váltson alsóneműt. Ám soha nem pirít rá a varrások-szegések megszállottjára, amikor az kéjes élvezettel szagolgat ruhadarabokat. Újszülöttjét a karján ringatva egy pillanatra sem hökken meg, hogy a kórházi látogatása során megrendülő, mesterien időzítő férfiú arról vall neki, miként értesült utólag az édesanyja elhunytáról, temetéséről. (A mélabús Pertti ugyanilyen váratlanul, mellékesen ejt szót az öngyilkossági kísérletéről.) A független családalapítást tervező, motorokért rajongó Karinak pedig szenvtelenül nyújt át egy szexuális fölvilágosító DVD-t, válaszul arra a kérdésre: hogyan készül a baba.

A nemzetközi undergroundszcénában jelen lévő, turnézó Pertti Kurikka Névnapja pályafutása sikertörténet; az egyszerre szórakoztató és elégikus doku mégis a kétségekről, kudarcokról, csalódásokról szól. Torokszorító jelenet, mikor a Down-kóros Toni beköltözik a fogyatékkal élők otthonába, és túl a számára sokkoló változáson, rögtön azzal szembesül, hogy imádottja, akinek épp átadta az ajándékát, mást szeret. A szintén Down-kóros Sami harsány nevetésbe torkolló vereséget szenved egy erőversenyen (is). Az NGO-aktivista, a Center Party konzervatív, állhatatos híve súlygolyókkal fut, majd hirtelen leesik a gatyája.

A Punk szindróma profán módon fogalmaz legszakrálisabb dolgainkról: az életről, a szeretetről, a halálról. A Pertti Kurikka Névnapja tagjai a pária sorsot elutasító, lázadó, bátor harcosok. A fölszabadítóan emberi remeklés alkotói méltán állítják róluk – a Monty Python klasszikusát citálva –: Ti mind egyéniségek vagytok! Ti mind különbözők vagytok!