Az Éjsötét árnyékban immár sokadszor fantáziafigurát játszik. Az vonzza ehhez a szerepkörhöz, hogy valahol belül még mindig gyerek?

Tény, hogy nem igazán nőttem ki Frankensteint, Drakulát, az Operaház fantomját és a Múmiát. Valahol még mindig a gyereket csiklandozzák bennem ezek a figurák, ezért vonzódom ehhez a szerepkörhöz és minden alkalmat megragadok, hogy belemásszak ebbe a homokozóba. Büszkén állíthatom, hogy a fiam nem tagadja meg az apját! A lányom viszont leragadt a sminkeknél, és ez már valószínűleg így is marad. Szóval nekem még mindig felmegy tőle az adrenalinom. Mert egy dolog, ami ott van a papíron, és valami egész más, ami mögötte rejlik, és amit nekem kell kibogoznom és megszemélyesítenem. És ez az izgalmas. Nekem olyan, mintha építőkockákkal játszanék. Hozzáteszem, csak összjátékban jöhet létre. Nemcsak a rendezővel kell az összhang meg a színészekkel, hanem az egész stábbal. Ha ez nincs, szétesik. Mindenki egyért, egy mindenkiért. És hát persze végülis önzésből csinálom, azért, hogy jól érezzem magam.

Van egy pár közös humoros jelenete Michelle Pfeifferrel és egy hatalmas szexjelenete Eva Greennel. Melyiket élvezte jobban?

Michelle-lel remekül elhülyéskedtünk, Eva meg... Nézzen csak rá. Maga a megtestesült Vénusz. Nemcsak fizikailag lenyűgőző, hanem az is fantasztikus, ami a tekintetéből árad. Ennek a nőnek titka van. Ami meg a szexjelenetet illeti, hát az minden volt, csak nem szexi. Hevederek, csatok, övek, zsinórok, volt egy pont, ahol összedrótoztak minket, aztán engem meglöktek, alig bírtam elkapni, majdnem kirepültünk a képből. Elég szürreális volt, mit mondjak.

Sajnos a magyar nézők nem fogják hallani a szinkronváltozatban, hogy milyen különös akcentust választott. Miért?

Mert úgy kellett megszólalnom, mint valami királyi fenség a XVIII. századból. Ez egy jólnevelt, kifinomult, művelt fickó, csak erkölcsileg vámpír egy kicsit.

Egyik filmet forgatja a másik után, és ez nyilván már rég nem anyagi kérdés. Minek alapján dönti el, hogy melyik filmet választja?

Hadd kezdjem azzal, hogy nagyon nehezen tudok nemet mondani, mert imádom a szakmámat, a forgatást, az egész folyamatot. Meg aztán a memóriám nem romlott sokat. Élesen emlékszem még, mikor elkezdtem tévézni, aztán vége lett, évekig mosolyszünet, aztán kábé 20 percig megint felkerültem az élők listájára, és ugyanazzal a lendülettel le is kerültem, mert megbukott a film, és a producerek hallani se akartak rólam, szóval olyan ez, mint a libikóka, vagy, mint amikor ki- meg bedugod a zsinórt a konnektorból, hol feltöltődsz, hol lemerülsz, de én már egész jól hozzászoktam. És hogy minek az alapján választok? Ha megtetszik egy projekt, akkor az a második számú kritérium, hogy ilyet még nem csináltam, vagy valami olyasmit tudok hozzátenni a figurához, amit még nem látott a néző. Filmes szempontból nincs nagyobb bűn annál, mint amikor untatod a közönséget. Mindig újat, mindig valami meglepőt kell nyújtani, és lényegében ezek azok a kérdések és válaszok, amelyek mentén eldöntöm, mit vállalok és mire mondok nemet. Ha úgy érzem, hogy ezt már láttam, ha az ötlet jó, de csöpögős és nem az én világom, még akkor is ha imádom a rendezőt, nemet mondok.

Hogyan alakította ki és hogyan definiálja a színészi stílusát?

Az ösztönös és a tudatos színjátszás keveréke. A Los Angeles-i The Loft Studioban Peggy Feuryhoz és Bill Taylorhoz jártam, és rengeteget olvastam a színjátszás technikájáról, módszertanáról. A skála összes iskoláját ismerem, a legszigorúbb Sztanyiszlavszkij-módszertől a leglazábbig, amely egyenesen tagadja, hogy létezik színjátszás. Ezekből alakítottam ki a saját szakmai filozófiámat. Kérdeztem egyszer Keith Richardsot a zeneszerzésről, és azt mondta, a dal az utcán hever, csak át kell engedned magadon. Ugyanez a színjátszás. Csak a módszer és a megközelítés változik.

Mivel magyarázza, hogy a vámpírtéma ilyen népszerű és kimeríthetetlen?

Csak magamból tudok kiindulni, és elnézést, ha úgy hangzik, hogy most utólag belemagyarázom. Kissrácként nyilván nem volt bennem tudatos, de mindenkit izgat a félelmetes ismeretlen, és az élőhalottak megfoghatatlan világa. Egy kamasz és egy felnőtt meg már leveszi a vámpírok erotikáját is, hiszen a legtöbb vámpír gyönyörű nőkre veti ki a szemét, pontosabban a fogát. Igen élesen emlékszem, mekkora balhé lett, mikor a matektanárnő rajtakapott, hogy vámpírokat rajzolok a füzetembe, ahelyett, hogy az egyenleteket oldanám meg. Többek között Timmel ebben is rokon lelkek vagyunk egymással.

Beszéljünk egy kicsit arról, hogy miért tartózkodóbb a sajtóval, mint korábban.

Nézze, ismerjük már egymást pár éve, tudja, hogy mindig minden kérdésre őszintén és nyíltan válaszolok, beleértve a magánéleti dolgaimat is, ahogy normális emberek között szokás. Jó, nem vagyok egészen százas, ezt is tudjuk. Most, hogy a gyerekeim olyan korban vannak – Lily-Rose most lesz 13 éves, Jack meg 10 – és folyton az interneten lógnak, mást se látnak, mint egy csomó csúsztatást, hazugságot és pletykát, aminek köze sincs a valósághoz. És ez arra hajtott engem, hogy váltsak, és legyek jóval tartózkodóbb, mikor magamról és a családról beszélek. A pletykáknak és a csúsztatásoknak így sem tudom elejét venni, de legalább nem táplálom. Le kellett ülnöm a srácaimmal, és el kellett magyaráznom, hogy amit az interneten látnak rólam és az anyjukról, az szakmai ártalom, nem tudjuk befolyásolni, de nem szabad ennek bedőlni, és ha lehet, jobb elkerülni. De elég nyugtalanító, hogy már a 13 éves kislányomnak is csinált valaki egy rajongói oldalt. Ez mekkora gáz, nem? Édes, kifinomult, okos kislány, és gyönyörű, de egy kislány, akiért miért kell nyilvánosan rajongani? Ő is csak tátja a száját, olyan bizarr, de valahol azért ez szörnyű, lássuk be.

Az Éjsötét árnyék egy család sorsa körül forog. Barnabas, akit a filmben játszik, nagy tisztelője a családi hagyománynak. Ezzel hogy áll?

A család mindennél fontosabb. Barnabasnak legalábbis. A Collins család elég bizarr família, de mutasson egyet, amelyik nem az. Ha egy kicsit megkaparjuk, senki nem jön tökéletes családból, mindenhol van valami zűr. Én erről eleget tudnék mesélni... De a családi hagyományokat nagyon tisztelem. Mondja azt, hogy szentimentális vagyok, de fontos nekem, hogy mit hagyok a családomra magam után. És persze nem anyagi dolgokra gondolok.

Az előző filmje – ami Hunter Thompsonról szólt – a Rumnapló, amelyben nemcsak játszott, hanem a producere is volt, nem találta meg a közönségét. Mit gondol, miért?

Ezzel mindig úgy voltam, hogy nem az én dolgom, és tényleg nem az. Ha egy filmbe beleszeret a néző, hát beleszeretett. Rajtam nem múlik sok. Én csak egy színész vagyok. Sokszor meg se nézem a filmjeimet. Csinálom, amit kell, aztán mikor azt mondják, snitt, megyek a következőre. Hogy a Rumnapló mennyire találta el a nézőt, észre se vettem. Oké, nem lett kasszasiker, de ez engem a legkevésbé sem izgat, mert 1997 óta készültem lábra állítani ezt a mozit, ami az én drága barátom álma volt. 2005-ben drasztikusan lelépett ebből a világból, és nekem az maradt, hogy Hunter álmát valóra váltsam. Én ebben mérem a sikert és csak ez számít. Hogy egy pár haverommal, remek művészekkel megvalósítottuk Hunter álmát a halála után. Mindegy, hogy hárman látták, vagy 300 millióan.

Los Angeles, 2012. május

FORRÁS: INTERCOM