Ha feladatul kapnánk, hogy írjunk egy könyvet, bízvást úgy kéne megírnunk, ahogy Aaron Blumm tette. Avagy megfordítva: Blumm pont úgy ír könyvet, ahogy azt bármely „civil” (= nem irodalmár) tenné. Holott valójában egyetlen „civil” sem írna olyan könyvet,mint Aaron Blumm.Na akkor, most hogy is van ez?

Hát úgy, hogy az ideális „civil” természetesen nem tudná, hogy úgy kéne írnia, ahogy Blumm teszi, így feltehetően, tehetségétől függően valami többé vagy kevésbé szörnyű, de azért elég csapnivaló, dilettáns szöveghalmot hozna össze. Aaron Blumm azonban felkészült, profi prózaíró, akinek profi zmusa nemcsak flottul alkalmazott mondatszövési, szövegtagolási stb. képességében, hanem művének minden apró alkotórészében is folyton-folyvást megnyilvánul.

Mert hát, és akkor megmagyarázom végre, miért a „civilekkel” kezdtem e sorokat, ha mi is oly műveltséggel, felkészültséggel és ezekből fakadó (kisujjunkban lévő) írói magabiztossággal bírnánk, mint a Biciklizéseink Török Zolival szerzője, feltehetően az alábbi, logikus elgondolások alapján írnánk prózát. 1. Választanánk valami tárgyat, hogy azért mégiscsak szóljon valamiről a készülő mű, legyen mondjuk a horgászat vagy (esetünkben) a biciklizés, amely tárgy, ha elég sokszor szerepel leírva (mondjuk bekezdésnyi, apró szövegegységeket tagol), akár motívumnak is tűnhet, holott gyanúsabb, hogy inkább csak ürügy. Majd 2. alkotnánk egy kellően titokzatos elbeszélőt (Klára), akinek titokzatossága lényegében karakterrajzának hiányából eredne. 3. Kreálnánk egy amolyan többé-kevésbé komplementer (per alterego) képzelt vagy nem képzelt főszereplőt, majd 4. elkezdenénk (sűrűn tagolva) jól szerkesztett mondatokat írni.

S bár nem állítható, sőt sokkal valószínűbb, hogy Aaron Blumm nem pusztán ennyi energiát fektetett legutóbbi (egyben a határon innen élő nagyközönség számára lényegében bemutatkozó) kötetébe, mégis, mi, ideális „civilek”, ha ennyit megtennénk, már meg is lennénk Aaron Blumménál nem sokkal gyengébb művünkkel, amely mondjuk a Horgászásaink Kovács Ferivel címet kaphatná. Aki ugyanis foglalkozott már komolyabban irodalommal, tudja jól, hogy nem a befektetett munka mértéke, csak (legfeljebb) annak látszata számít, így ha a Biciklizéseink... úgy tűnik fel kritikus szemünk előtt, mint amiben kevés az érdemi munka, akkor nem is ér sokkal többet a Horgászásaink... című, általunk sebtében papírra hányt műnél.

Meggyőződésem szerint e könyv ugyanis minden formai ügyessége, technikai magabiztossága, helyenként élvezhető (máskor fárasztó), jó érzékkel megválasztott (bár néha meg-megbicsakló) stílusa, jó pár idézhető mondata (pl. „Legyek a bogáncsod, amadarad, a mindened.”), sőt egész szövegrészei (pl. A negyedik és ötödik biciklizés A második levélből) ellenére nem csak nem szól effektíve semmiről, de még a fáradtságot sem (nagyon) veszi, hogy úgy tegyen, mintha. S itt nemcsak koherens cselekményt, jellemábrázolást, -fejlődést, vagy legalább valamiféle zanzás, mögöttes eszmeiséget (régebben az ilyesmit hívták talán mondanivalónak) hiányolok, hanem bármiféle legitim okot, ami meggyőzné a Biciklizéseink... olvasóját arról, hogy (növekvő unalma és egyre fogyó érdeklődése ellenére) nekifusson minden egyes biciklizésnek.

Holott még azzal a váddal sem élhetünk, hogy a kötetnek ne volna füle vagy farka, hiszen formailag, szerkezetileg bevezettetik, s (úgy-ahogy) le is zárul. Hogy a szerkesztők, a szerző, vagy esetleg az ő közös érdemük a rendkívül aprólékos, profi mikro- és makroszintű szerkesztés, nem tudjuk, de sajnálattal tapasztaljuk, hogy nem is számít. Mintha (stílszerűen) frissen kapott biciklink tökéletes vázán hiába csillogna-villogna gyönyörűenminden egyes, hibátlanul kidolgozott alkatrész, mégsem volna kormánya és kereke.

Aaron Blumm frisskötete tehát ilyen biztonsági értelemben maradéktalan dicséretet érdemel, elvégre is bölcs előrelátással elkerülte a fiatal(abb) szerzőkre oly jellemző rutintalansági hibákat, gyermekbetegségeket. Más részről viszont elszomorító, hogy e könyv végtelen biciklizése során mintha a Tour de France távját végigtekerve is mindvégig szobabiciklin ülnénk. Vagy hogy egy eredendően nem idevágó részt idézzek: „Néha úgy éreztem, ugranom kell, hogy levegőhöz jussak, de szerencsére ellenálltam a kísértésnek. Szerencsére, írom, mert ha ugrottam volna, könnyen pofára eshetem.”