Franciaország újra választ
A legfontosabb hazai ítészek, akik a nyitónapon Párizsból érkeztek volna a Croisette-re, egy vonatbaleset utáni gigantikus késések miatt rendre lekésték ugyanis Wes Anderson Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) című nyitófilmjének sajtóvetítését, így kénytelenek voltak a nemzetközi kritikustársadalom maximum 140 karakterbe sűrített véleményéből dolgozni a csütörtöki lapokban.
Mi viszont szerencsére épp odaértünk a vetítésre, és a látottak alapján elmondhatjuk: bolond és vidám filmről van szó, de nem valószínű, hogy műfaja – vagy éppen műfajnélkülisége – miatt díjakkal halmoznák el. A két tizenkét éves gyerek szerelmét és bájos szökését bemutató mű görbe tükröt tart az amerikai filmek stílusának és értékrendszerének, ugyanakkor továbbviszi a rendező legutóbbi műve, A fantasztikus Róka úr meseszerűségét. Olyannyira, hogy az alkotó olykor még animációt is bevet az aprólékosan és tökéletesen kidolgozott atmoszféra megteremtése érdekében.
A másik találó mondat, amely Cannes -nal kapcsolatban a mustra első napjaiban elhangzott, a New York Times egyik újságírójától származik: a bon mot szerint a franciák most a szocialistákra és a változásokra voksoltak ugyan, de a világ legfontosabb mozgóképes fesztiválján továbbra is a királyság a jellemző államforma, ugyanis a sztárvilág uralkodói előtt hódol a proletariátus. És valóban: emberek egymást tapossák le, hogy akár egy futó pillantást vethessenek az imádott sztárokra. Elismerve, hogy a definíció roppant szellemes és valamelyest igaz is, hozzá kell tennünk, hogy csak részben fedi a valóságot. A rendezvény versenyprogramjában felvonuló, egy négyzetméterre jutó tehetségek száma kiugróan magas, így a rendezvény kulturális jelentőségéről még tréfa esetén sem illik megfeledkezni.
Az első gyöngyszem a versenyben a francia Jacques Audiard-tól érkezett: a Rozsda és csont (De Rouille et d’os) című roppant izgalmas alkotás, mely a kanadai író, Craig Davidson azonos című novelláskötetén alapul. De fontos kihangsúlyozni, hogy nem adaptációról van szó, a film központi karaktere ugyanis egyáltalán nem szerepel a kötetben. Ahogy Audiard fogalmazott a sajtóbeszélgetésen, ami az atmoszférát és a hangulatot illeti, hűek voltak az írásművekhez – ha úgy tetszik, a tengerentúli elidegenedett társadalmat, a kiürült emberi kapcsolatokat megjelenítő novellákat egy az egyben alkalmazták a mai Franciaországra.Merész húzás. Audiard azonban ennél is nagyobbat lépett, vakmerő dramaturgiai megoldással élt: szavai szerint nem is a két szereplő a legfontosabb, hanem a love story, amelyet elmesél. Ez utóbbi viszont még nyomokban sincs meg a könyvben.
Hogy megértsük ennek jelentőségét, érdemes tudni, hogy az alapanyaghoz „hozzákötött” két karakter egymásnak teljes ellentéte. Ali egy a fiával egyedül tengődő, roppant erőszakos és bunyóimádó férfi, Stephanie viszont a Cannes melletti Antibes delfináriumában vezető állatidomár, éjjelente pedig a diszkó királynője. Véletlenül találkoznak, sorsuk nem is fonódna öszsze, ha a nőt nem érné baleset, melyben mindkét lábát elveszti. Élete teljesen összeomlik, és valamilyen ösztönös oknál fogva a férfi segítségét kéri, habár ő még a saját mindennap jait sem tudja „kordában tartani”.
Mégis nagyon könnyen megy neki, hogy megtanítsa Stephanie-t élni az életet, méghozzá úgy, ahogyan azt korábban nem tudta megtapasztalni. Ezt a kettősséget a filmnyelvben is alkalmazza Audiard, az expresszionista képi világot először összeereszti a klasszikus drámával, majd hirtelen ráönti a melodrámát, így a mű egyszerre képes kegyetlenül brutális és töményen érzelmes lenni. Ez a kontraszt szinte szétveti a filmet, annyira erős, mintha csak a két korábbi művét, a Halálos szívdobbanást és a Prófétát (nem mellékesen ezért 2009-ben a zsűri nagydíját kapta meg Cannes-ban) ötvözte volna. A képleten azonban csöppet gyengít a mozaikszerű dramaturgia, mely a novelláskötet szegmentáltságából adódik. Érezhe tően lukacsos a logikai szerkezet, szembetűnik a kohézió hiánya. A filmbenmintha csak úgymagátólmegtörténne a csoda: a nő rájön, hogy érdemes élnie, a férfi pedigmegtanul szeretni, képes lesz közölni az érzéseit.
Nem vitás, Jacques Audiard tudatosan remekműnek szánta a Rozsda és csontot. Kérdés azonban, hogy lehet-e instant módon klasszikust alkotni, olyan művet forgatni, hogy az garantáltan a vágyott reakciót érje el a Nanni Moretti vezette zsűrinél (melyben van még néhány auteur: Alexander Payne és Andrea Arnold például). Ha most, a kezdet kezdetén esélylatolgatásba fogunk, könnyen kijelenthetjük – ahogy ezt némely francia kollégákmeg is teszik –, hogy Audiardmegérdemi az Arany Pálmát, de mivel legalább tizenöt rendezőnagyágyú jön még a sorban, valószínűbb, hogy a két csodálatos színész, Marion Cotillard és Matthias Schoenaerts aranyozódik végül be. Előbbinek ráadásul van César-, sőt Oscar-díja is, és nem túlzás azt állítani, hogy a színésznő most épp az egyik legbecsesebb nemzeti kincsnek számít Franciaországban.
Cannes-ból jelenti kiköldött munkatársunk
