A Kemény Dénesről elnevezett uszoda
Amióta lefutott a nagy fürdőépítési hullám az első Fidesz-kormány idején, nagyjából évente írhattam egyegy új uszodáról. Mert az első termálfürdőláz után már csak megfontolt uszodák jöttek, szórványosan. Sok település megégette ugyanis vele a kezét – ha volna neki efféléje, vagy fogalmazhatunk úgy is, tartva magunkat az előző képzavarhoz: beégett vele –, hiszen a későbbi látogatottság nem igazolta az induláskori optimizmust, és főleg nem számolt az elszabaduló hitelkamatokkal.
Tehát uszodák. Utánanéztem, nagyjából évente írhattam egy-egy újról Szentendrétől Pécsváradig (ez azóta bezárt) – abban az évben pedig, amikor a miskolcit átadták, éppen a pesti uszálystrandról. (Azóta sincs hasonló.) És ahogy évek alatt átstrukturálódott, mit is menő építeni (természetesen elsősorban borászatokat, a plázatervezőket viszont megvetés sújtja – amibe nyilván meghatározhatatlan arányban keveredik irigység is, mert zsíros meló), egyre jobban látszik: az uszoda is a különösen kedves feladatok közé emelkedett. A különösen kedves egyúttal azt jelenti, hogy nagyobb eséllyel színvonalas is. És akkor most végre eljuthatunk Miskolcra.
A prózai tények – rendes tervpályázat, rendes zsűrizés, támogatási pénzek – mellett ugyanis a miskolci vizes helyzet nagyjából az iszonyú szóval volt leírható. Miközben a Barlangfürdő drága és csiriviri turistaattrakcióvá épült át, mellette a tapolcai strand szépen lerohadt, bent a városban pedig az Erzsébet fürdő tart évek óta zárva. (Kívülről ugyan felújították – az örökségvédelmi státusnak nyilván ennyi dukál –, de az egykori közfürdőből aligha lesz majd újra fürdő azon a jó kis belvárosi telken.) Most viszont itt az új uszoda, sőt rögtön versenyuszoda.
Az az itt persze inkább ott, hiszen az Egyetemvároson is túl vagyunk a zöldben, az egyszer talán majd tényleg komolyan vehető Vizek Völgyében. Két és fél év alatt az uszodáról lekopott már az újdonságmáz, és az újdonság úgynevezett varázsának elmúltával még jobban látni, hogy maradandó épület született. Kováts András vezető építész és a Keletterv (megosztott) első díjas terve ugyanis nemcsak a tájban foglal jól helyet, de láthatóan működik is a köré tervezett környezet.
A városból kiérkezőt rögtön egy markáns és meghökkentő frontképpel várja: tömegének két masszív téglatestje közül a nagyobbik mintha elbillenni látszana. Vagy szolid, tektonikus mozgásnak tűnik, ahogy a földből előbukkanó kisebb tégla félrenyomja a nagyobbat – mellesleg ebbe a ferdébe kerültek a medencék, az előbbibe pedig az öltözők és kiszolgálóhelyiségek. Az uszoda minden oldala változatos képet mutat, hol valami horizontális nyugalommal, hol óriási üvegtáblákkal, hol egy felnagyított legó- vagy Duplo kocka játékosságával, körbejárva pedig az is megtapasztalható, hogy sétálni is lehet körülötte. És nemcsak lehet, érdemes is. Az út felől az uszodatömböt mesterséges tó fogja körül – tükröződés felel tükröződésnek –, és még egy fűzfát is belekomponáltak a látványba.
Szintén a két látogatás között eltelt idő érlelte meg bennem azt a növekvő rokonszenvet, amelynek elsőre pedig még nyoma sem volt: Kováts András épülete jólesően nem emlékeztet semmilyen előképre. Egyszerre tudok belelátni némi férfias játékosságot meg némi ipari retrót (különösen az uszodabelső hat így a feszített tetősodronyaival), és ez emlékezetes marad. Továbbá simán felülírja a belső burkolatok hol tarka, hol önkormányzatian szokásos, költségkímélő józanságát.
