Szeretem az éjszakai beszélgetéseket, ilyenkor sorsközösséget érzek mindazokkal a nézőtársaimmal, akiket ebbe a késői sávba száműztek, vélhetően arra gondolva, hogy a magyar lakosság túlnyomó része képtelen főműsoridőben befogadni magvasabb gondolatokat. Ezzel persze nem értek egyet, de kénytelen vagyok vállalni a következményeket: virrasztok.

Visszatérve a bulvárelemekre: nem értem, miért néz ki úgy egy beszélgetős műsor stúdiója, mint egy ufóközpont. (Vitray Tamásnak például elég volt ehhez egyetlen szék. Illetve kettő). A felvezető képsorok már-már Oscar-ceremóniát idéznek, igaz, itt a körbeforgó csupasz szoboralak nőt formál, amiről mindjárt a műsorvezetőre asszociálunk. (De legalább nem írják oda, s nem harsogják a fülünkbe, hogy „eszik, iszik, sosem alszik”, akár másik műsorában, a Gasztroangyalban, mely szlogen amúgy azt sugallja: a műsor valójában a műsorvezetőről szól). Majd érkeznek a vendégek sorra, s bevonulásuk ismét celebvilágot idéz: tíz másodpercen belül tizenöt snitt, kékes-neonos fényhatások, surranó kameramozgás. A néző meg vakargatja a fejét, hogy professzor dr. Buda Béla pszichiátert vajon miért kell olyan látványos külsőségek között beharangozni, mint egy megasztáros vagy ikszfaktoros versenyzőt? Láthatóan ő sem érzi jól magát e gladiátoros bevonulóval, s talán jobb szeretne egy könyvtárszobára hajazó díszletben üldögélni, mint a Marson. (Jaj, a Marslakók...! De csitt!)

A Négy szellem minden alkalommal egy-egy fogalmat jár körbe, mint például sors, barátság, nevetés, motiváció vagy legutóbb: empátia. Fontos dolgok ezek, érdemes rajtuk eltöprengeni. Jó látni, ahogy négy ember – most épp színész, pszichiáter, pszichológus, orvos, de máskor lelkész, énekes, borász, zenész – egymás mondataira reagál, továbbgondol, egyetért, vagy épp kételyeit fogalmazza meg. Üdítő, hogy itt senki nem akarja legyűrni, ledarálni, megalázni a másikat, élvezik egymás társaságát, „szellemét”. A jó beszélgetőpartnerek kiválasztása a műsor egyik erénye. S ismerjük el a másikat is: Borbás Marcsi itt elegánsan visszafogott, jól tud hallgatni, általában a megfelelő pillanatban kérdez közbe, s ha nem lennének a harsány – uram bocsá! néha diszkószerűen villódzó neonfények – egészen úgy éreznénk magunkat, mint kandalló mellett, pattogó tűznél, vagy épp a konyhaasztal köré ülve, jó társaságban, borokat kortyolgatva egy meghitt beszélgetés közben.

Okosodhatnánk. Mert például Cserhalmi Magda egri klinikai szakpszichológus –akit én azóta tisztelek mélyen, mióta évtizedekkel ezelőtt egy bemutató előadáson kérésére egy elrontott spárgaleves helyébe képzelhettem magam, s hát azelőtt voltam én már sok minden, királylány, falusi szatócs, kutyaszán, de spárga még sosem – nos, ő most is azt mondta, mint azon a régi-régi foglalkozáson. Vagyis hogy kevesebb lenne az értetlenség, a harag, az indulat, ha időnként széket cserélnénk, és a másik helyébe képzelnénk magunkat, megértve az ő indítékait, múltját, örökét, s onnan néznénk magunkat, aki ott, abból a szemszögből éppenséggel „a másik fél”.

Mondom én, hogy túl későn kezdődik ez a műsor.