Kapa–Pepe: kétfelől nézik
Nol-Presszó: Sosem akartátok eljátszani a Don Quijotét? Zoli lenne a címszereplő, Péter Sancho.
Scherer Péter: A Don Quijote nagy szerelmem, úgy volt, hogy megcsináljuk, mégsem sikerült. Titkos tervem, hogy megpróbáljuk még.
Mucsi Zoltán: Egyszer felvetődött, mikor Pepe meglátott szakállal. Mivel ebből musicaladaptáció van, és nem tudok énekelni, ezért kimaradt nekem. Ő meg ajánlotta, hogy egy barátjával írassuk át. Ez kitudódott a Bárkán, és az akkori igazgató, Csányi Jánosmással akarta átíratni. Azt az átiratot egyébként Tasnádi István írta. Bár elkezdtük próbálni, minden alkalommal zsákutcába jutott.
Scherer Péter: Aztán bemutatták Kaposváron nagy sikerrel, eljátszották a szerepeinket mások. Azt a szöveget, amelyben benne voltunk improvizációval. Ezt nem kell nekik tudniuk, ez a mi történetünk.
Mucsi Zoltán: Most van egy alattomos sugallat, hogy tudják meg ezáltal.
Scherer Péter: Még díjat is kapott az egyik színész, pont az én szerepemben. Ezt nem tudtam elfelejteni, bár megérdemelte a díjat, szuperül játszott.
Mucsi Zoltán: Ott hibáztunk, hogy engedtünk abból, amit akartunk.
Nol-Presszó: Kire cserélnétek a másikat?
Mucsi Zoltán: Pepét senkire, mert nincs, aki ennyire idegesítő velem, és akivel ennyire szoros kapcsolat ilyen hosszú ideig mégis működőképes lenne. Tizenhét éve tart, nagyon sokáig az alvással otthon töltött idő nem adott ki annyit, amennyit együtt voltunk.
Nol-Presszó: Fontos társadalmi kérdésekről beszéltek a Jancsó-filmekben, mégis mindig a hülyéskedés marad meg a nézőkben, miért?
Mucsi Zoltán: Remélem, azért van, akiben nem csak az marad meg. Bár ha látsz egy tragédiát, akkor a katarzis máshonnan érint meg, azt nem meséled. Egy furcsa jelenetet viszont elmesélsz százszor, mint egy jó viccet. Nevetni az emberek nagy része szeret, úgy tűnik.
Nol-Presszó: Te is?
Mucsi Zoltán: Ritkán szoktam, de szeretek.
Scherer Péter:A Jancsó-filmekben azt szeretem, amit Zoli mesélt épp. Kanadában él egy barátja, aki többször járt itthon. A kintiek mindig nyaggatták a rendszerváltás után: mi van ma Magyarországon? Levett három Jancsó-filmet, és azt mondta: nézzétek meg, ez.
Nol-Presszó: Hogyan vitatjátok meg a gyerekeitekkel azokat a kérdéseket, amelyekkel Pepe foglalkozik a tantermi drámákban? Drog, iskolai erőszak, fogyatékosság?
Scherer Péter: A négy tantermi produkcióval rengeteget járok iskolákba. Gyakran becsap a fejembe: mekkora energiát fektetek bele, és ez tényleg jó, de ki fog beszélgetni az én gyerekeimmel? Hiszen ezalatt nem vagyok otthon.
Mucsi Zoltán: A közelmúltban volt egy szörnyű esemény: egy fiú kiesett a harmadik emeletről meztelenül. Visszavitték a gyerekek, felöltöztették, nem voltmagánál, szóltak a papának, hogy valami van a fiúval. Elvitte, és nem lett jobban. Bevitte a kórházba, és –szörnyű a történet – meghalt a srác. Senki nem szólt, hogy kiesett, állítólag nem merték elmondani. Mikor ezt elolvastam, elkezdett a család erről beszélni: ez miért jöhet létre, mi ez a félelem, miért kell erről szólni.
Nol-Presszó: Rendeznéd Zolit?
Scherer Péter: Biztosan nagy meccs lenne. Nálunk az lenne a probléma, hogy ő belülről rendez minden jelenetet, bizonyos fokig meg kívülről kell látni. A konfliktus főleg egy-két sör után jön ki jobban. Bizonyos dolgokat nem ugyanúgy látunk, ez persze nem probléma. Mi más szemléletmóddal, világlátással létezünk.
Nol-Presszó: Szeretnéd, hogy rendezzen?
Mucsi Zoltán: Én nem választok rendezőt. Dolgoztam hatvan rendezővel, és kettőre mondanám azt, hogy soha többé. Amiket együtt csináltunk, azokat nagyrészt közösen hoztuk létre, de Pepével a ritmusunk is más. Ő gyors, én meg: a „gondoljuk át, miért az”-típus.
Scherer Péter: Más iskolából jövünk, ahol felnőttem, az Arvisurában, más módszerekkel elemeztünk.
