Finn kikötő

2012-05-18

Vannak emberek, akik azt hiszik, ami nekik kedves, az minden embernek fontos. Például azok, akik szeretnek moziba járni, és ezért a filmkultúra terjesztésére adták a fejüket.

Ezek az emberek sehogy sem értik, hova fogyott mellőlük az egykori közönség, vagyis az emberiség. És csak törik, törik egyre izzadtabban a fejüket, hogyan csinálhatnának az emberekből megint nézőket.

Legyen kávézó, netán söröző a mozi előterében? Csomagolják a filmeket exkluzív rendezvényekbe? Nos, én ajánlanék egy kaposvári alternatívát. Egy régi, impozáns moziból létrehozták a Szivárvány Kultúrpalotát. Működik itt egy filmklub. Egyszerűen az új filmeket vetítik. Havonta kettőt három napig.

Kaposvár azzal ajándékozza meg a film szerelmeseit, hogy megteremti a mozi legszebb külsőségeit, és kulturális ünneppé varázsol minden vetítést.

Bizonyára megható élmény lesz itt megnézni Aki Kaurismäki 2011-es Kikötői történetét. Az alkotás ilyen, a mozi hangulatát őrző, szépséges vetítőterem után kiált. A finn rendező Le Havre-ban játszódó műve finomra hangolt zongoradarab a társadalmi érzékenységről, hangjaiban, motívumaiban megcsendül a neorealizmus érzelmessége, a modernizmus reflektív visszafogottsága és a jelen szomorkásan józan szkepticizmusa. Néhány lecsúszott ember segít egy illegálisan bevándorolt fekete kamasznak, hogy tovább

tudjon menni Angliába. És megszűnnek a szerepek, a pózok, a hazug gesztusok, a kicsinyes ellentétek, a nemeslelkűség megnyugtató emelkedettsége természetessé alakít mindenkit. Igazi szabad emberré. Jó érzés lehet. Legalábbis Kaurismäkivel átélni nagyon jó. Megtisztító. Főleg egy igazi kultúrpalotában. Csak sajnos mégis reménytelenséget láttató.