Vagy ő lett hirtelen érett színművész, vagy annyira gyagyás a többi szerepmegoldás, annyira sablonosak a figurák, és annyira a sablonok kitöltésére koncentrálnak a többiek, hogy a villogó fogú pálcikaember nagyra nő közöttük.

Egyébként érdekes ez az Európát elárasztó komédiás önismereti tréning, Torrente beolvasott a spanyoloknak, Julie Delpy meg a franciákra húzza rá a vizes lepedőt. Azt mondja, amit mondani szokás, ha nagyon franciaellenes az asztal körül a társaság: büdösek, szűk látókörűek, az erkölcseik szabadosak. Cigarettáznak. Füveznek. Nem húznak bugyit, ha vendégek érkeznek a házhoz. Nem beszélnek angolul.

Kicsit szerény a gondolati arzenál a 2 nap New Yorkban című filmben, csak az menti a helyzetet, hogy franciák készítették, ők mondják magukról, hogy ilyenek. Amit értékelhetünk úgy is, hogy az egyesült Európa, lám, a franciákat is védekezni kényszeríti. Nem mosódnak bele a népek olvasztótégelyébe, bár, hogy ezt jól meg tudják mutatni, el kell menni egy másik olvasztóba, a címben is szereplő nagyvárosba. Ahol körülbelül mindenki egyformán neurotikus, mindenkit zavar a népsűrűség, a kis lakás, a gyerek és a szomszéd. És akkor jönnek a franciák. A Woody Allen-i alaphelyzetet fölváltja egy klasszikus idegenek érkeznek a civilizációba-komikum, csak az a különös, hogy a civilizálatlan alienek most nem az űrből, nem a középkorból és nem Kelet-Európából jöttek, hanem olyan vidékről, amely évtizedeken és évszázadokon át volt a fény, a műveltség, a felvilágosodottság hazája. Most meg ezek a hazafiak kolbászt próbálnak becsempészni a gatyájukban, felhívják a drogdílert a lakásba, azt hiszik, hogy ha a liftben franciául alázzák a szomszédot, akkor az úgysem érti, és még sorolhatnám.

Nem sorolom, főleg azért nem, mert ezek adják a fi lm gerincét, és ha nem is az év filmje, azért néha vicces, végig derűs, a rosszindulat elnyeri méltó büntetését, és vannak jelenetek, amelyeket el lehet mesélni azoknak, akik nem látták. Volt idő, amikor ezt mondtuk jó filmnek.