A Petőfi IrodalmiMúzeum Örkény-kiállítása nem csupán ezekre a hívószavakra épít, ugyanakkor az utóbbi idők egyik legkreatívabb és legizgalmasabb tárlata. És nem is kellett hozzá más, mint 400 kartondoboz, 300 négyzetméter kartonfal, néhány találó szövegrészlet, irónia és találékonyság.

A kiállítás első, életrajzi része némiképp rendhagyó, főként az iskolai csoportok miatt, magyarázza Pádár Eszter, a tárlat rendezője. Nem mintha az iskolát már régen maga mögött tudó veteránoknak nem jönne jól egy kis frissítő tudás. A nem túl ambiciózus tanulóknak már a bejárattal szemközti fal tetejére felpingált életrajzi adalék is erőt adhat a továbbiakban (...hetedikben megbuktam magyarból...).

A feje tetejére forduló valóság mint Örkény legfőbb világtapasztalata, ott lapul az író életében is. A gazdag polgári családból származó fiatal gyógyszerész és vegyészmérnök megengedheti magának, hogy ne dolgozzon, vagyis az irodalomnak szentelje életét. Más kérdés, hogy amikor már befutott íróvá érik, és biztos egzisztenciát teremthetne magának, akkor vissza kell térnie eredeti mesterségéhez. ’58 és ’63 között gyógyszerészleveleket, szakmai tájékoztatókat ír, mert a hatalom nem engedi (másfajta) szóhoz jutni. A publikálási lehetőség megvonása az ’56-os szerepvállalás „jutalma”, mikor is a Szabad Kossuth Rádió bevezetőjében elmondja a máig gyűrűző mondatokat: „hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon.” És még ezek előtt túl kell élni a háború és a láger értelmetlenségét.

A boldogabb, felhőtlenebb időszakok rózsaszín fala így fordul szürkévé, feketévé. Ám még ezen a komorságon is átüt Örkény elpusztíthatatlan humorérzéke. „Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt” – írja híressé vált tábori lapján Szilágyi János Györgynek. És ez a humor lesz egyre mélyebb, sokértelműbb, gúnyosabb. Kivédhetetlen.

Az informatív részt egy óriási tükörajtó zárja le, amely fölszólítja az előtte állót, hogy legyünk szívesek, hajoljunk előre, és a két lábunk között pillantsunk a világra. Vagyis beléphetünk Örkény írói világába. Már aki felfedezi, hogy az üveglap egyben ajtó is. A groteszk persze itt is „működik”: néhány látogató csalódottan fejezte be ezen a ponton a tárlatot...

A dobozvilágban egy másik kiállítás kezdődik. A karton színű labirintusból, mely talán a hol megengedő, hol tiltó környezetet idézi fel, az írott szó vezet ki. Ez Ariadné fonala, a sok kicsi Minótaurosz pedig mindaz a beidegződés, előítélet, önsorsrontás, melyekkel oly csípős konoksággal szembesítenek az egypercesek. Úgy, hogy legtöbbször magunkat nevetjük ki. Vagy a mindig körülöttünk lebzselő hatalmat, hatalmasságokat. A készítők számos helyen rejtenek el híres szövegrészleteket. A Hogylétemről címűt egy falból kihúzható szalagra írták fel (– És az egészsége, hogy szolgál? – Nincs okom panaszra. – De minek húzza azt a kötelet maga után? – Kötelet? Azok a beleim.).

A Magyar vonatkozású leveleknek, ahol is dr. Balla Benedeknek válaszol Einstein, Gagarin vagy Adolf Hitlerné, szóval ezeknek e-mail fiókot hoztak létre, mint ahogy egy igazi fabudiban nézhetjük végig az Isten hozta, őrnagy úr idevágó jelenetét. Meghallgathatjuk A megváltót Örkény tolmácsolásában egy telefonfülkében, miközben Réber László gyerekesen komoly illusztrációit nézegetjük, amelyek a ’68-as kiadású egyperces novellákat öltöztették fel. És ott vannak a színházi plakátok, a dedikált kötetek és persze a megsárgult kéziratok, az elárvult írógép.

És aki netán le akarja vezetni a túl hosszú ideje felgyülemlett dühét, hát megtalálja a Pecsétben fölvázolt stemplit is, amellyel jól kidekorálhatja a még szabadon hagyott felületeket: Egye meg a fene az egészet! Most szólok: aki nem igyekszik az év végéig nyitva tartó kiállításra, már nem nagyon lesz hová stempliznie...

Mondják ránk az irigykedő nemzetek a sok magyar származású Nobel díjast számlálva, hogy tán a Marsról származunk. De Örkény abszurd,mindenre jó, mindent feloldó, egyben ki is figurázó, a lényeget fölvillantó humorát látva, mely olyannyira magányos tünemény ebben a pátosszal simogatott, komorsággal földíszített irodalmunkban, szóval ezt látva, csak egyet mondhatunk: lehet, hogy ő volt köztünk az egyetlen igazi marslakó.

Centenáriumi dobozolás