A felmenői között nem volt diplomás. Pécsett felnövő apja teológusnak készült ugyan, ám nem tett semmit se érte, s megmaradt inkább afféle életművésznek, aki segédmunkásként kereste kenyerét. A férfi 1949-ben a Fertő tavat átúszva disszidált, s Ausztriában elvett egy őrvidéki magyar lányt, akinek családja földműveléssel foglalkozott. Amint Dobó Attila megszületett, az apa odébbállt, így a gyereknevelés az anyára maradt. Attila a vörösvári német nyelvű iskolában kezdte tanulmányait, érettségit a nagymartoni gimnáziumban tett, majd Bécsbe ment egyetemre. Azért választotta a finnugrisztika szakot, mert ott magyarul tanulhatott. Finnugrisztikából és összehasonlító nyelvészetből szerzett diplomát, majd – apja rokonainak hívására – átjött Magyarországra.

Itt évekig fordításból élt, és németet tanított a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen. Hogy első munkahelye Marxról kapta a nevét, az ma is jó érzéssel tölti el. Megjegyzem neki, hogy ausztriai szocializációval könnyű neki Marxot vállalni (2000-ben egy nyugat-európai netes szavazáson a voksolók többsége Jézust választotta az első,Marxot a második évezred legmeghatározóbb gondolkodójának). Rábólint: – Marx világképét ma is igaznak vélem, bár a prognózisa nem jött be. De hát kié jött be eddig?

Dobó Attila 1985-ben a pécsi tanárképző főiskolához szerződött. Finnugrisztikát, nyelvtörténetet és németet tanított. Ma a pécsi bölcsészkaron tanít magyar nyelvtörténetet. Finnugrisztikára nemigen van igény. Ez a szak már csak Pesten és Szegeden létezik. Dobó Attila emiatt nem boldogtalan, tudja, ez a szak sosem volt vonzó, hisz nem könnyű belőle megélni. Azt is érzi, hogy a finnugrisztika manapság nem népszerű tudomány. Magyarországon sokan vélik úgy, hogy a magyar nem lehet finnugor nyelv. A finnugor elméletet elutasítók – akárcsak XIX. századi elődeik – ma is inkább népünk hun eredetében hisznek, és abba nem fér bele a komi vagy manysi néppel való nyelvi rokonság. Az snassz. – Pedig erről nincs mit vitatkozni – mondja Dobó Attila. – Az, hogy a magyar a finnugor nyelvcsaládba tartozik, egyértelműen bizonyított. Többek között a szókészlet, a ragozás, a 17 esetrag, a magas és mély hangrendű magánhangzók illeszkedése a szavakban mind ezt az elméletet erősíti. Amikor arról faggatom, hogy vajon mitől annyira fontos olyan sok magyarnak a hun rokonság, akkor elmosolyodik: – A hunokról szinte semmit se tudunk. Nyelvük nem maradt fenn, írásuk valószínűleg nem volt, történelmüket, szokásaikat nem ismerjük. Annyi biztos csak, hogy az ötödik században feltűntek Európában, vélhetően több, hasonló szokású, pásztorkodó és más népek kirablásából élő törzs szövetsége volt az a közösség, amit hun birodalomnak hívtak. Egy keménykezű uralkodó és a közös ellenség, Róma tartotta össze ezt a szövetséget. Aztán ez a birodalom tíz év után percek alatt szétesett. Nyomtalan eltűnésük erősíti a róluk kialakult legendát. Sok ember azért akar abban hinni, hogy a magyar és a hun rokon nép vagy talán egy nép,mert a hun birodalom ereje nekik még ma is biztonságot sugall.

– Mitől szimpatikusak a környező népek ellen brutálisan fellépő, őket rendszeresen kifosztó hunok? – vetem közbe. – Az erő a szimpatikus, hogy mindenki fél tőlük. Még Róma is. Az, hogy a történelemben nyomot nem hagyó finnugor népekkel legyünk nyelvi rokonságban, sokak számára elviselhetetlen.

Gondolkodik, aztán így folytatja:

– Magyarország ma pszichotikus állapotban van. Az emberek félnek a szegénységtől, és kilátástalannak ítélik az ország gazdasági helyzetét. Ha valaki nem talál megoldást a sorsára és a jövőjére, akkor belemenekül a képzelt, megszépített múltba. Kicsit emlékeztet a mostani helyzetünk Ceausescu Romániájára. Ott ismételgették azt mániákusan, hogy ők a rómaiak egyenrangú testvérei, s ők a kezdetektől ott voltak Románia megszentelt földjén. – Majd azzal folytatja, hogy szerinte egy egészséges lelkű ember számára teljesen mindegy, hogy kik voltak az ősei ezelőtt ezer vagy száz évvel. – Nem az a fontos, hogy honnan jöttünk, hanem hogy hová tartunk. Aki a dicsőnek álmodott múltba fordul vissza, és azzal kérkedik, az általában kisebbségi érzéstől szenved, mert nem képes semmilyen teljesítményre – magyarázza. Dobó Attila szobájában, a pécsi egyetem nyelvtudományi tanszékén ülve arra gondolok, hányan sértődnek majd meg a pedagógus szavain, s bizonygatni fogják, hogy az osztrák származása miatt amúgy is „idegenszívű” férfi célja a magyarság önérzetének miszlikbe aprítása. Legyint észrevételemre, s azt mondja: – Akik erre következtetnek, azok egy hit rabjai, s mint minden vallás túlbuzgó követői húsz mondatot ismételgetnek életük végéig. A hithez elég annyi. A szkepszis nem fér bele az ő világképükbe, attól összeomolnának.

Amikor mindezekről meditál, szavaiban nincs semmilyen indulat, megtanult türelmesen együtt élni a tudatlansággal. Megtapasztalta, hogy a kétely nélküli butaság az egyetemi ifjúságot is megfertőzte. Ezen sincs meglepve: – Ez is természetes egy olyan országban, amelynek politikai vezetése arról beszél, hogy szabadságharcot folytatunk a Nyugat ellen. Pedig a magyar kultúra és mentalitás évszázadok óta alapvetően osztrák és német hatást tükröz, és önként a Nyugatot követi.

Búcsúzáskor megoszt velem egy snittet gyermekkora „filmjéből”:

– Anyai nagyapám parádés kocsis volt Ausztriában, a vörösvári kastélyban. Emlékszem, ahogy cigarettázott a konyhában a sámlin ülve, s egyszer csak kelet felől megdördült az ég. Azt mondta: Magyarországon már esik. Abban benne volt, hogy mi is magyarok vagyunk. Az nem volt benne, hogy nekünk erre büszkének kell lennünk, vagy ezt szégyellnünk kellene. Magyarok vagyunk, és kész. Ennyi.

Névjegy

DOBÓ ATTILA 1955-ben született Salzburgban. Burgenlandban nőtt fel, majd a bécsi egyetemen finnugrisztikadiplomát szerzett.

Ma a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának oktatója. 1993-ban egy évig a komi köztársaságban tanított az egyetemen németet és magyart. Beszél még angolul, oroszul, udmurt és komi nyelven. Élettársi kapcsolatából egy lánya született, aki 12 éves. Egyedül él.