Most éppen a Camerata Salzburgot irányította, ha lehet ezt a kifejezést használni a közreműködésére, ami megszólalt, abban meg pont az volt az érdekes, hogy nem szólalt meg. Mozart Prágai szimfóniája.

Az ember azt hinné, hogy nehéz, mint minden Mozart-mű, technikailag persze nem annyira, de érdemben nagyon is, mégis a kulcsot a kezünkbe adta a szerző. Nem Prágával, hanem a három tétellel, ami a régi értelemben vett szimfónia, a nyitány eredeti változata. Nem kell nagyon erőlködni, hogy az ember az első tételben meghallja az operát, és még azt is meg lehet mondani, melyik operát, A varázsfuvola a legközelebbi rokon. Gesztusok kellenének, színek, meg persze vonósok is, amelyek itt olyan szépen elvesztek a nagy és többé-kevésbé üres hodályban, hogy egy ideig nem is tudtam, kit kell jobban utálni, a zenekar tagjait vagy a néhai Russell Johnsont, aki a MüPa akusztikáját azért jobb, ha nem sorolja a referencia munkái közé. De a felelősség végül mégis Keller Andrásra száradt, mert nemcsak a hegedűk hiányoztak, hanem szinte minden. Minden gesztus, minden szín, váltás, minden, ami kifelé irányult volna, ami a színházra emlékeztetett volna. Továbbá hiányzott az egységes hangzás, a két fagott úgy fityegett a zenekaron, mint elveszett bőröndön a névjegytartó. A kürtök ostoba recsegése, a lassú tétel üres lomhasága, a zárótétel fáradtsága – mindegy, túléltük.

Ránkiék jöttek, Dezső és neje, két Bach-zongoraversennyel. Két Bach kétzongorás versennyel, bár a második kéthegedűs változatban ismertebb. A zongorák elhelyezése számomra talányos maradt, a két hangszer a zenekar két oldalára került, levett fedővel. A két zongorista a fenekét mutatta az érdeklődők felé, ami önmagában nem tragédia, de a zongora hangja nem járta át a termet, ami azért különösen sajnálatos, mert két másodperc után egyértelmű volt, hogy ők az este értelme, miattuk kell elviselni a zenekari játékot.

Mert persze jók. Jók, ahogy el lehet várni tőlük, darálnak, ha az kell, nyugodtak, vagy legalábbis annak tűnnek, biztonságban vannak egymás jelenlététől, és nem érződik a hangverseny és a versenymű legnagyobb közös osztója, a verseny. Leválnak a zenekarról, ami kellemes dolog, legalábbis ebben az esetben, mert kolonc a sok hangszer, és a kéthegedűs verseny átiratában a tempót illetően is hátráltatóként hatnak. Ebben a meghitt, otthonos hangulatban is kiemelkedő az elsőként játszott versenymű lassú tétele, tényleg elvész minden hátráltató körülmény, nem számít akusztika, Camerata, már azt sem tudni, melyik zongorista játssza melyik szólamot, Ránki vagy Klukon, ha játszanak, ölelik egymást. És ez nem az elmúlás.