Csodák nincsenek
Elfoglalja helyét a súgó, Kanizsay Zita és az ügyelő, Berta Tamás. Talán máskor is ott a helyük – a néző nem tudhatja. Máskor takarásban vannak, és jó esetben észre sem vesszük munkálkodásukat. Ma már ez sem újdonság. A színház önleleplezése igen régi újítás. Bagossy László rendezésének azonban központi gondolatát hordozza. Ebben a mesében nincsenek csodák. Erő van és erőszak.
Pogány Judit Arielként hatalmas, felleg- vagy amőbaszerűen izgő-mozgó köpönyegből dugja ki fejét, ám a lebegő textil alól hamarosan kibukkan a mozgató személyzet, fekete egyenruhájukon az Örkény Színház emblémájával. Prospero parancsait később többnyire ők hajtják végre, ahogy jól képzett, idomított kommandósok, őrző-védők, testőrök csapatához illik, egyetlen intésre, szemvillanásra precízen cselekedve. A varázslatos sziget titokzatos zenéjét is két díszletmunkásnak öltözött énekesnő, Murányi Márta és Szathmáry Judit szolgáltatja, egy alkalommal meg a különben Gonzalót játszó Darvas Ferenc ül a zongorához, igaz, Ariel jelmezében.
És hasonlóan működik a technika is, a vihart kavaró ventilátor beszáguldja a teret, forgók hozzák-viszik az elkábult szereplőket, mennydörög a bádoglemez, durrogva robbannak a reflektorok. A vihar öltönyös férfiakat sodor a színre, köztük papírkoronás királyokat, de a bútorokat, köztük az említett zongorát is, mintha a szél röpítené a helyükre. A lebegő légi szellemet szállító speciális közlekedési eszköz is lelepleződik. A kopott tárgyak, bútorok, dobogók, technikai segédeszközök változékony sokaságát Bagossy Levente díszlettervező vezényelte színre, a nemes urakat Ignjatovic Kristina öltöztette karakteres közembereknek.
Nagyon mulatságosak a profán csodák, szellemesen fűződnek egymásba, oda- és visszautalások tágítják a szellemi teret. De kigondolójuk, teremtőjük, irányítójuk csöppet sem élvezi őket. Gálffi László kelletlen Prospero. Az igazságtétel nagy és bonyolult munkája egyáltalán nincs kedvére. Ahogyan egykor nem akart uralkodni Milánóban, úgy nincs ínyére most varázstudományának praktikus alkalmazása. Kényszeredett szakszerűséggel irányítja az erőszakot. Csapatát varázspálca helyett egy kitört széklábbal vezényli, amelyet nem tör el, nem is bírná, hanem munkája végeztével visszailleszt a helyére. Ebben a karosszékben ülve mondja el bánatos epilógusát.
Prospero kiábrándult humanistaként végül is nem tesz igazságot, a bűnösöket nem bünteti, magát nem jutalmazza, jogos birtokát nem veszi vissza. Inkább csak undorodik. És vonzódik a fiatalokhoz, akik még előtte vannak a bűnöknek. Törőcsik Franciska Mirandája éretlen gyereklányként csodálkozik minden emberformájú lényen, Nagyhegyesi Zoltán jól nevelt szemüveges könyvmolyként jeleníti meg a nápolyi királyfit, aki elragadtatottságában észre sem veszi, hogy a próbaként rárótt munkát, az alkalmi díszlet eltakarítását szerelme végzi el helyette. Az ocsmány Caliban Király Dániel előadásában inkább szánalmas, sorsverte szerencsétlennek látszik, hiszen születéséről nem tehet, folytonos megalázása méltatlan, főképp egy humanistától.
Gyabronka József karikírozva siránkozza el a nápolyi király apai fájdalmát, Debreczeny Csaba milánói bitorlója blazírt cselszövő, minden gondolata a hatalmi játszma körül forog, ridegen kombinál. Ficza István sajátos arca jól illik a fiókcselszövő Sebastianhoz. Csuja Imre és Epres Attila részeges kettőse nem az alkoholtól, hanem az amoralitástól mámoros. Pogány Judit kissé megfonnyadt légi szelleme derűsen zsörtölődő anyókaként szolgálja gazdáját. Szabadulásakor leveti jelmezét, civil örömmel távozik a szerepből. Darvas Ferenc viszont végig civilként van benne a jámbor, vén fecsegő Gonzalo bőrében. Az előadásban, amelyben minden a műviségről, a színházszerűségről szól, ahol az eljegyzési jelenetben még egy barokk opera hiperteatralitása is megvillan, ő odatévedt kívülállóként mondja a magáét. Jó ember, vénségére is ártatlan. Sehogy sem illik bele e csodák nélküli világba.
