A világ legdrágább sikolya

2012-05-11

EDVARD MUNCH SIKOLYÁTKARTON, PASZTELL, TEMPERA, 91×73,5 CM 1926 BAN VESZI MEG A VOLT POROSZ PÉNZÜGYMINISZTER, PISCATOR, THOMAS MANN, EINSTEIN BARÁTJA, PACIFISTA POLITIKUS, IGAZI MECÉNÁS.

Ballagok a bécsi naplementében a Mariahilferről a Theater Brett felé felolvasandó egy régi novellámat, amelyben szó esik selyemgyárról és selyemhernyóról. Másnap olvasom a Standardban, hogy Hugo Simon, zsidó származású berlini bankár, miután 1940 nyarán Párizsból Brazíliába menekül, haláláig, 1950-ig selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozik, sőt kiadatlan önéletrajzát Selyemhernyó címmel írja meg.

Edvard Munch Sikolyát (karton, pasztell, tempera, 91×73,5 cm) 1926-ban veszi meg a volt porosz pénzügyminiszter, Piscator, Thomas Mann, Einstein barátja, pacifista politikus, igazi mecénás. Kevésbé zsidósága, mint politikai meggyőződése miatt kell 1933 tavaszán Párizsba menekülnie. Vagyonát októberben elkobozzák, műgyűjteményét nagyjából kimenti. Csupa jó mű, Grosz, Barlach, Pissarro, Cézanne, Daumier, Caspar David Friedrich.

1933 őszétől próbálja eladni a képeket Svájcban, hogy az árukból kis párizsi magánbankját finanszírozza, úgy tűnik, sikertelenül. A Sikolyt 1937-ben stockholmi közvetítéssel a norvég hajómágnás, Thomas Olsen veszi meg. Hogy az ár tisztességes-e, vagy kényszervásárlás következménye, nem tudni. Azt sem, hogy az öszszeget kézhez kapja-e a tulajdonos, aki nincstelenül hal meg a Sao Pauló-i eperfák árnyékában.

2012. május 3-ára virradóra a Sotheby’s aukcióján a katari emír több mint 26 milliárd forintot fizet ki a képért. Petter Olsen szíve nehéz, hisz a Sikoly öröktől fogva lóg a családi ebédlőben, de elszánja magát, mivel az összeget egy Munch-múzeum létesítésére akarja fordítani.

Édesapja a képet nem utolsósorban a művész személyes könyörgésére vásárolja, aki Petter mamájáról, Henriettéről, 1932-ben Hugo Simon menekülése előtt egy évvel portrét fest, s aki a tengerparti Hvitsten faluban 1910 óta a mágnás szomszédja, majd barátja. Munch ama elfajzott művészek egyike, akiknek munkáit kidobálják a német múzeumokból, sorsuk Európában nem éppen biztonságos, az idősebb Olsen tehát missziót teljesít – persze aligha vásárol drágán. A pakk egy pajtába rejtve vészeli át Norvégia német megszállását, nem úgy festőjük, aki nyolcvanévesen, egy meghűlést követően, hörghurutban meghal.

Thomas Olsen Hugo Simont öt évvel éli túl. Halála után idősebb fia, Fred veszi át a vállalatot. Adóügyi okokból a műgyűjteményt a család egy skóciai vadászkastélyába viteti, ahonnan évekkel később, egy ködös éjszakán a makacs Henriette Sikolyostul visszalopja az egészet, és kisebbik fiára hagyja.

Fred perel, de a pert elveszíti. Petter, mecénásalkat lévén, tovább gyarapítja a gyűjteményt, az árverés után azt nyilatkozza, bár az új múzeumban a Sikoly nem lesz látható, Munchnak több látogatója lesz, mint bármikor, nem utolsósorban eme történelmi árverésnek köszönhetően.

Rafael Cardoso, Hugo Simon dédunokája szintén történelminek tartja az árverést, ha más aspektusból is. Évek óta kapcsolatban áll a Sotheby’s házzal, kérvén, mondják ki, hogy a Simon-gyűjtemény képeit a dédpapa kényszer alatt adta el anno, vagyis jár a családnak az anyagi kompenzáció, nem is jogi, hanem morális megfontolásból. Ezért, ezért nem, az Olsen család a Sikoly árverése előtt 250 ezer dollárt ajánl fel, azzal a kikötéssel, hogy ebből a pénzből hozzanak létre egy Hugo Simon-alapítványt.

Ezt Rafael visszautasítja, nekik ne mondják meg, mire költsék a pénzüket, különben is, az árverés sajtóanyagából kimaradt az előtörténet e szelete, ahogy Hugo Simon neve is.

1895-ben a súlyos mániás-depressziós Munch Oslo öngyilkosok által leginkább kedvelt helyén sétál, honnan a fjordra, s ama dombra lehet látni, hol a vágóhíd áll, s az elmeintézet, ahol Munch skizofrén nővérét kezelik. A lemenő nap vérvörösre festi a felhőket. Munch megérezi a bőrén a téboly leheletét, s hallja, ahogy átnyilall egy sikoly a mindenségen. S nyilall azóta is, Sao Paulótól Katarig. A nap aztán lemegy. De hogy lenyugodna?