Másrészt, és ez talán pozitívum, hogy abba lehet hagyni az Audrey Hepburnhöz való örökös hasonlítgatást, világosan látszik, hogy a két életútnak egyre kevésbé van köze egymáshoz. Az összevetés talán már csak alkatilag állna meg a lábán, de úgy is elég ingatagon. Audrey Tautou tehát Audrey Tautou maradhat.

Mert jó, tényleg jó a Nathalie második élete is, de csak a mostani, nem túl acélos kínálathoz képest. Két vagy három nap után már kínlódni kell, ha egynél több jelenetet fel akarunk idézni belőle. Az viszont tény: ironikusabb, filmszerűbb, könnyedebb és mégis mélyebb az amerikai romkomokhoz képest, amelyek mostanság letarolják a mozitermeket. És az is világos, hogy a rendezőpár, Stéphane Foenkinos és David Foenkinos többet ért a szerelem életszerűségéhez az átlagfilmes megoldásoknál, vagyis a vásznon a szerelem nem laboratóriumban kikevert vegyület, hanem emberi érzület: sérülékeny, kiszámíthatatlan és alig magyarázható.

De ennél többet nehéz mondani a filmről. Nathalie autóbalesetben elveszíti férjét, élete nagy szerelmét, s a hiányt munkával próbálja pótolni. Ám a szerelem épp akkor támad, amikor nem várjuk, a bumfordian jellegtelen Markus (Francois Damiens) a maga szelíd és reménytelen módján áttöri a falakat. Ennyi és nem több. Persze mondhatná bárki, épp ettől életszerű a film, hogy nincs benne semmi varázslatos és erőltetett fordulat, nincs szélesvásznú végkifejlet, csak épp azzal a szelíd humorral több a szürkénél, a hétköznapinál, amit az alkotók pipettával adagolnak hozzá. Csakhogy az ember mégis valami varázslatosért jár moziba. Olyan képekért, amelyeket később sem tud elűzni. Olyan hangulatért, amely napokig rátelepedhet. Olyan gondolatokért, amelyeken ki tudja, meddig rágódhat. És ezeket sajnos nagyon szűken méri a Nathalie második élete.

Talán csak az a jelenet maradandó igazán, amelyben Markus (Damiens sajnos több szempontból is megjegyezhetőbb teljesítménnyel rukkol elő) szuperférfivá lép elő saját maga előtt,mert a főnöke, Nathalie pillanatnyi elmezavar miatt váratlanul megcsókolja, s emiatt a hazafelé vezető úton minden nő kihívóan megbámulja az utcán a „te kellesz nekem” visszautasíthatatlan tekintetével. Ez az ironikus, lassított felvétel a film legerősebb pillanata. Sokat tud a férfilélekről, a kezdeményezés kínjairól és minden apró eredmény fölnagyításáról. S talán emiatt is van, hogy nem Nathalie drámai nyavalygásai, hanem Markus csetlő-botló karaktere teszi üdévé és elviselhetővé az alkotást.

Mert a többi, mondjuk ki: csöndes unalom. Mondjuk, a tartalmasabb fajtából. Mert lehetne bosszantó is, de nem lesz az. Amit látunk: Tautou megszokott gesztusai, megszokott karaktere, megszokott dilemmája. Kicsit törékeny, a sors játékszere, aki kicsit mindig tart a küszöbönálló szerelemtől, mert nem azt veszi észre, akit kellene. S ebből nem lépünk ki semerre, az elmozdulás centikben mérhető. Talán egy Jean-Pierre Jeunet-hez hasonló formátum kellene, hogy megint kibillentse ezt a nagyon stabil világot. Azért nem ő, mert a Hosszú jegyességben is már elveszni látszott a franciák üdvöskéje. A csoda nem ismételhető, nem reprodukálható. Új varázsló kell a kiszámított iparosok helyett.

Jó film ez tehát, a nézhetőség minden határán belül, és még azt sem mondhatom, hogy rossz ízzel állna fel a székből az ember, mert a befejezés szép, okos és lírai, csak épp egyszer sem fut végig a borzongás a hátunkon, nincs libabőr vagy katarzis. Talán csak a biccentés marad, és a remény: lesz még ennél jobb. És talán nem is kell rá olyan sokat várni.