Nem furcsa, hogy egy saját regényt filmesítettek meg?

David Foenkinos: Pont azért készült a regényemből a film, mert Stéphane megkeresett az ötlettel. Annak ellenére nagy kedvvel vágtam bele a filmbe, hogy íróként még sosem tértem vissza egy könyvemhez sem. Sőt, úgy gondolom, ezután sem fogok, ez kivételes eset volt.

Stéphane Foenkinos: Mázlista voltam: két hónappal azelőtt olvashattam, hogy egyáltalán megjelent. Elvarázsolt a hangvétele és a szellemisége. Pontosan tudtam, hogy ez tökéletes mozifilm lenne, hiszen úgy elegyíti a drámai és komikus elemeket, mintha eleve forgatókönyvnek készült volna – érdekes, David más regényeinél nem éreztem ezt.

Mi lehet ennek az oka? Esetleg némi autobiográfiai elemek miatt?

D. F.: „Nem szoktam önéletrajzi ihletésű könyveket írni, csakis fikcióval foglalkozom” – ezt mondtam volna néhány hónappal ezelőtt. A könyv végül óriási siker lett, több mint harminc nyelvre fordították le, és egyre többen kérdezték azt tőlem, amit most ön. Aztán elgondolkoztam és rájöttem, hogy óriási tévedésben élek, mégiscsak benne vagyok a műben. Amikor tizenhat éves voltam, egy nagyon súlyos betegség miatt hónapokig kórházban feküdtem, és egyfajta újjászületés volt, amikor végre kikerültem onnan. Tudat alatt ezt a folyamatot írtam ki magamból. Ebben a felismerésben segített a film is, tulajdonképpen rengeteget tett hozzá a könyvhöz: a cselekmény lehet, hogy rövidebb és kevésbé terebélyes, de a filmnyelv sokkal jobban pótolta a veszteséget, mint gondoltam volna.

Hogy lehet ketten rendezni egy filmet?

S. F.: Hát igen, a moziban nincs demokrácia, de nagyon jól kiegészítettük egymást. Arra különösen ügyeltünk, hogy a stáb előtt ne vitázzunk. A színészek hipochonderek, rögtön azt hinnék, hogy velük van a baj, így preventív módon minden balhén átestünk még a felkészülés alatt. A feladatokat is megosztottuk, én többet foglalkoztam a színészekkel, David pedig a technikával.

Miért pont Audrey Tautout választották főszereplőnek? Nem gondolták, hogy kicsit elhasználták a különböző romantikus komédiákban?

D. F.: Nem értek egyet. Audrey Tautou valóban sokat szerepelt kosztümös vagy blőd komédiákban, de mi egy atipikus szerepet adtunk neki, ráadásul egy csúnya és igen furcsán viselkedő férfiba kell beleszeretnie. Ezt egyfajta „ellenskatulyának” szántuk. Nem mellékesen, Audrey rengeteg ajánlatot kapott nagy rendezőktől, és pont azért választott minket, a két első filmest, mert úgy érezte, velünk végre valami mást játszhat.

Mindig David mondja a védőbeszédet?

S. F.: Nem, dehogy! A francia sajtó keményen támadta Davidot, hogy miért rendez, az író maradjon csak meg a könyvek világánál. Franciaországban van egy beteges beidegződés, hogy „mindenki csinálja a saját dolgát, és csakis azt”. Nemegyszer kiálltam már emiatt David mellett.

Markus karaktere egyszerre tragikus és komikus, kicsit olyan, mintha egy truffaut-i figura lenne.

S. F.: Nem véletlen. Imádjuk Truffaut-ot, a Lopott csókok című filmjét például konkrétan is megidézzük, a reggeli jelenet, amelyben a nő rossz kekszet szolgál fel a férfinak, klasszikus hommage. A dramaturgia is sokban támaszkodik a „mesterre”, hiszen ő is előszeretettel rakta tele komikus elemekkel a tragikus jeleneteket, és fordítva. Továbbá Truffaut karakterei sem találták a maguk helyét az életben.

Audrey Tautou az egyik jelenetben váratlanul megcsókolja a Markust alakító Francois Damiens-t. Történt ilyen magukkal is?

S. F.: Mindennap!

D. F.: Velem sajnos nem. Pont azért írtam meg ezt a jelenetet, hogy ihletet adjak a nőknek.

Stéphane és David Foenkinos: rendezők között egy író FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS