Elszálltak a remény léggömbjei
A teátrumok államosítása óta először zártak be kőszínházat. Arra volt már precedens, hogy megszüntettek társulatot, és újaknak adtak lehetőséget, akár befogadó profilt kapott a ház, sőt az sem volt ritka, hogy idő előtt leváltották a direktort. De ez az első eset, hogy a fenntartó bejelenti: nem akarja/tudja továbbfinanszírozni a színházat, és végelszámolással megszűnteti az intézményt működtető céget.
Bár év elején 147 millió forint támogatást adott a Kamarának a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma az évad befejezésére, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. által felkért végelszámoló úgy ítélte meg: az összeg nem lesz elegendő a szezon végéig, ezért május elejével a bezárást javasolta. (Az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint a végelszámoló nem kapta kézhez a színházat működtető társaság 2011. évi, könyvvizsgáló által elfogadott beszámolóját, amely pontos képet adhatott volna a társaság gazdálkodásáról, ezért úgy döntött, a rendelkezésre álló összeget inkább a bérek kifizetésére fordíttatja.) A társulat kérésére engedélyezték, hogy az 1999-ben bemutatott sikerelőadásukat, A vágy villamosát, amelyre már minden jegy elkelt, hétfőn még megtartsák.
Az előadás utáni vastaps már nemcsak az Eszenyi Enikő–Nagy Enikő–László Zsolt–Pindroch Csaba fémjelezte produkciónak szólt, hanem a színház többi művészének, munkatársának – jó részük a karzatra sorakozott fel. Mindenki állva tapsolt egymásnak: könnyes szemű művészek és a közönség, valamint a
teátrum munkatársai. (Bár a nézők közül – mint hallottuk – sokan nem is tudtak arról, ez az utolsó előadás, egyszerűen meg akarták nézni a produkciót.) A búcsúra jó páran eljöttek azok közül, akik sosem voltak tagjai a színháznak, de fontos előadásokban játszottak, mint például Kováts Adél, Stohl András, vagy adott esetben, többször rendezett itt, mint Alföldi Róbert.
Szűcs Miklós igazgató a szünetben bulvárlapok híreire utalva ígért pereket mindenkinek, aki hamis színben tünteti fel a színházát. Az előadás után, fáradtabban, ugyanakkor nyugodtabban arról beszélt a NolTV-nek: 140 ember kerül utcára, valószínűleg húszan-harmincan kapnak állást, de fogalma sincs, mi lesz a többiekkel. Ő nyugdíjba megy, és cseppet sem tartja magát felelősnek a kialakult helyzetért, hiszen temérdek bemutatójuk között rengeteg magyar darabnak, ősbemutatónak adtak helyet. Mint mondta, egy szó nem igaz abból, hogy a színház rosszul gazdálkodott volna, csakis engedélyezett hiányuk volt, mivel az elmúlt négy évben a büdzséjük több mint negyven százalékát elvonta a fenntartó kulturális tárca.
A Budapesti Kamara a Józsefvárosi Színház utódszínháza. 1991 óta működött ezen a néven, több mint tíz éve dolgozott a csapat a Kálvária téri egykori épületük helyett a Nagymező utcai Tivoliban, amelyet a fővárosi fenntartású Tháliától béreltek. Az Asbóth utcai stúdióban is jóval több előadást rendeztek, mint korábban, mely új nevet kapott. Szponzori támogatásnak köszönhetően lett Ericsson, sőt felhúztak –támogatói pénzből – újabb játszóhelyet, a Shure-t.
A társulat gyertyagyújtással akart búcsúzni hétfő este tíztől a színháztól, amelyről négy hónapig azt remélték, még megmenthető. A gyertya helyett azonban hófehér, aláírt lufikat engedtek fel az égbe, a remény léggömbjeit, hátha valaki rájuk néz odafentről. Tették mindezt azért, mert aznap biztató közleményt juttatott el a vagyonkezelő az MTI-hez. Eszerint az MNV Zrt., a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium és a színház művészeti tanácsa közösen kereste a megoldást a teátrum működésének megnyugtató lezárására. Mint írták: a művészeti tanács egy szellemi és művészeti koncepciót is tartalmazó pénzügyi-gazdasági tervet készít, amelyhez az MNV Zrt. szakmai segítséget nyújt. Azt tervezik: a jogutód nélkül megszűnő társaság jelenlegi művészeinek, alkalmazottainak egy része új, piaci alapokon létrehozott – nem állami –társaságban folytatná munkáját a következő évadban.
A tanácsot képviselő Németh Kristóf színész nyilatkozott az MTI-nek a terveikről, megtartanák a színház branddé alakult nevét, és alapbázisnak a Tivolit tekintenék. Ez utóbbi azért meglepő, mert úgy tudjuk, a helyet visszavenné a Thália Színház, Kálomista Gábornak és Bereményi Gézának tervei vannak a hellyel.
Az is nagy kérdés, a színház bezárásához mennyiben járult hozzá az a tény, hogy majd húsz évig nem sikerült megállapodnia az eddigi fenntartónak (a minisztériumnak) a reménybeli „átvevővel” (a fővárossal). A minisztérium ugyanis úgy vélte, hogy a Budapesti Kamaraszínház, akárcsak a Játékszín és 2000 óta a Pesti Magyar Színház, nem tartozik a nemzeti intézmények közé, így semmi ok nincs arra, hogy a tárcához tartozzon. Hogy mi lehet a megállapodásképtelenség oka, nem tudjuk. Ahogy azt sem, valóban tovább élhet-e a Budapesti Kamaraszínház, és van-e az a pénz, amiből magánszínházként még működtethető.
