A festők városa
A kolozsváriak kiállításán ott van Cristi Pogacean aranymedalionja, finom lemez Románia ismert kerekded alakjával, és még finomabb vonallal elválasztva-összekapcsolva Moldávia sziluettje. A címe: Megszakadó szív, és ha még mindig nem értené valaki, hogy mi a véleménye Pogaceannak az irredentizmusról, látnia kell, hogy ennek a nyakéknek két füle van: egyszerre két láncra kell felfűzni.
A harminckét éves Pogaceannak egyébként másról is megvan a véleménye. Csúfondáros videókon dolgozza fel a conducatorkor tömegünnepségeinek emlékét és a vallási bigottságot, és nem kevésbé tapintatlan az a gyapjúszőnyege, amelynek tárgya egy közel-keleti túszjelenet manipulált fotója, eltakart arcú géppisztolyosokkal. Mindazonáltal már most jegyezzük fel, hogy a kolozsvári képzőművészek társadalomkritikája csak éles, de nem dühödt, szellemes, és nem nekivadult. Hiányzik belőle az általában szokásos elfeketedett tekintet, féktelen indulat, és így – mint mindig e kedélykörben – az irónia elegánsabb, fölényesebb, lerázhatatlanabb.
László István például (ugyancsak történelmi tárgyú videodolgozatai mellett) úgy állítja elénk korunk hősét, az Üzletembert, ahogyan ez errefelé, Kelet-Közép-Európában szoborba kívánkozik: kitömött zsebek, nekikeseredett tekintet, támadó bizalmatlanság. Különös csavart kap az inkább utcai pénzváltó, semmint építési kisvállalkozó figurája attól, hogy fényes-súlyos ólomnak látszik, holott a feliratból kitetszik, hogy csak műgyanta. S ha már plasztika, sőt architektúra: egyetlen Erdélyt járó turista sem tud olyan iróniával beszámolni arról a templomépítő új hitű megalomániáról, amely a tartományt elönti, mint a Dou van der Mixt alkotócsoport. Hogyan lesz a kis falusi templomocskából Hagia Szophia, miként épül köré-fölé egy egész Vaszilij Blazsennij – ezt mutatják be igen konkrét helyszíni fotókkal és még konkrétabb (még elképesztőbb) igazi makettekkel.
Ha máshol nem, a Mixt-páros szemközti falánál muszáj elgondolkodnunk. Ide métereken át ragasztották-kasírozták a nemzeti trikolór tébolyának bizarr, pazar, elképzelhetetlen dokumentumait. Háromszínű a kerti pad, a lépcső foka és az evező nyele, a röplabdapalánk és az út menti feszület kis kerítése, eszünkbe pedig nem az jut róluk, hogy ekkora piros-fehér-zöld elmebaj nálunk eddig még nem volt, hanem az, hogy ennél kisebb tömeghisztériával szembeszállni is mekkora szellemi bátorság.
Még izgalmasabbnak mutatkoznak azok a művek, amelyek ezt és a hasonló tartalmakat a hagyományos műfajok diszciplínájában sűrítik. Serban Savu vasporszínű, mélyszürke képei a mélyszürke lakótelepi élet banális mindennapjait, a lenyűgöző banalitásból mindig felderengő szomorkás-szegényes emberséget adják elő feszességüket esetlegességgel leplező kompozíciókban. S ha katalógus még nincs is a hírek szerint másfél évig készült kiállításhoz, annyit látunk, hogy a szintén harmincöt éves Adrian Ghenie méltán fut több társához hasonlóan nemzetközi festőkarriert.
Ghenie olykor megelégszik nyomasztó, feszesen fekete alagsori és éjszakai részletek csaknem nonfiguratív, néma megkomponálásával, olykor baljós, fegyverropogásos totálokkal, de töretlen, erős sort alkotnak ezekkel a szürreális valóságba átsikló, olykor vad színfestésbe csapó művei. A szó szerinti káprázatot aztán Marius Bercea nyújtja át. Nagy képei fürdőzőket, fürdőhelyet és sziklás partokat, illetve ligetes hegyoldalban sétálókat ábrázolnak, egyszóval a népjólét, a relaxáció közhely-helyeit, de úgy, hogy mindjárt el is bizonytalanítják az idillt. Figurái messziről szinte egyénítettek, filmszerűen részletezők, közelebbről elmosódottak, csak elképesztő vibráló foltok. Röviden: Berceának úgy sikerül az állításait kétségbe vonnia, hogy egyszersmind az ábrázolásmódot is kétessé teszi, kajánul és lenyűgözően.
Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a színekben tobzódó Veres Szabolcs az újvad festészetnek, a neoexpresszionizmusnak rombolva is hiteles, a féktelenséget megőrizve is átütő erejű, elementárisan festői vásznait komponálja, be kell látnunk, hogy minden más műforma és műformatagadás sikere mellett is Kolozsvár ma a festők városa.
