– Soha nem gondoltam volna, hogy Aczél György nevét valaha is kvázi pozitív értelemben fogom kiejteni a számon, de azt kell mondjam, hogy az ő idejében legalább elkészültek a filmek. Nem mutatták be őket, de volt rá pénz, hogy elkészüljenek. Most azonban nagyon nagy bajban van a magyar film. Nem látni, hogy van-e pénz. Nem működik rendesen a pályáztatás. Nem készülnek filmek. Ez tragédia.

A debreceni MODEM Modern Kortárs és Művészeti Központban vagyunk egy kerekasztal-beszélgetésen, amely a Test és szubjektivitás a rendszerváltás utáni magyar filmben című konferenciát hivatott bevezetni. Azt gondolná az ember, hogy Gulyás Gyula és Janisch Attila nevére kommunikáció vagy más bölcsész szakos debreceni egyetemisták tömegei tapossák majd egymást a küszöbön, hogy bejussanak a MODEM-be. De milyen jellemző a mai magyar kulturális közállapotokra, hogy a magyar film e két jelentős alkotójának a bevezetőben említett súlyos ítélete jószerével csak pusztába kiáltott szó. Hiszen alig tízen hallgatjuk őket. Janisch Attila mindvégig keserűbb, Gulyás Gyula szarkasztikusabb. Janisch már az első kérdésen – „hálás dolog-e ma Magyarországon aktív filmrendezőként dolgozni?” – kesernyésen nevet:

– Még hogy aktív rendező? 2004-ben forgattam az utolsó filmem, s 2009-ben volt egy nyertes pályázatom. Amúgy semmi. Jellemző, hogy nálunk a kultúrának két éve már saját minisztériuma sincs, de van helyette államtitkárság abban a megjegyezhetetlen nevű minisztériumban.

Szavaira ráerősít Váró Kata filmes szakember, a Debreceni Egyetem oktatója, aki azt mondja: Magyarországon annyira kicsi a piac, hogy állami finanszírozás nélkül szinte lehetetlen filmet gyártani. Franciaországot hozza föl példaként, ahol nagyon komoly állami támogatást élvez a szerzői film. Még ott sem lenne önfenntartó a rendszer, annak ellenére, hogy a franciák híresek arról, hogy hatalmas számban nézik a hazai mozgóképeket. Nem úgy, mint nálunk. Igaz, Janisch szerint a puszta nézettségi adatok böngészése tévútra visz, mert a rétegfilmek – például Tarr Béla alkotásai – csak hosszú évek alatt hozzák be a megfelelő eredményeket.

– Akkor állíthatom, hogy sikeres volt a filmem, ha a saját közönségemet elértem, függetlenül attól, hogy az hány ember. Nem is értem, hogy a „filmmogul” hogyan képes a nézettség felől vizsgálni a magyar szerzői filmek világát.

Nem hangzik el a bűvös név, de a „mogul” alatt alighanem a hazai filmgyártás új hűbérurát, Andy G. Vajnát kell érteni. Gulyás Gyula el is neveti magát:

– Mit csinált ez az ember itthon? Az Ámbár tanár urat?

De ha nem készülnek filmek, s nincs állami támogatás, akkor hogyan lehetséges, hogy egy mai magyar film rangos szakmai díjakat kaphat, s jelentős nemzetközi sikereket arathat? Fliegauf Benedek Csak a szél című alkotása kerül szóba, amellyel kapcsolatban Váró Kata azt mondja: a film sikerében az játszhat közre, hogy a kisebbségprobléma ma „divatos” téma Nyugaton, s forgalmazási szempontból fontos, hogy egy film tematikája megfeleljen az aktuális trendnek. Gulyás Gyula keményebben fogalmaz:

– Közhelyes film, amelyet én tragikusan rossznak tartok. Ha valakinek más véleménye van, szívesen elvitatkozom vele a filmről kockáról kockára. A cigánysággal szemben szerintem hitelesebb lett volna, ha a rendező a témát dokumentumfilmben dolgozza föl.

Janisch Attila Fliegauf munkájáról nem mond véleményt, mert nem látta, de az azzal kapcsolatos megjegyzése „művészi hitvallással” is fölér:

– A művészetben nem a divatosság a legnagyobb erény. Ha a fesztiválokon a cigánytéma a menő, akkor nem biztos, hogy egy művésznek cigánytémában kell filmet készítenie.

Feltéve ha lesznek még nézői. Mert – mint az a beszélgetés során kiderült – a meghívottak szerint nemcsak a hazai filmipar, hanem a potenciális nézőközönség is rossz állapotban van. Janisch szerint a képi érzékenységet és fogékonyságot olyannyira kiölik a nézőből a hatásvadászó riportműsorok, tévésorozatok érzelgőssége és primitívsége, hogy a már említett Tarr Béla filmjeiből lassan egy kockát sem ért meg. Sőt mi több: már nem is akar megérteni.