Egy cionista szellemiségű kanadai zsidó iskolában végzett fiú, aki az alma materről nem sok jó emléket hordoz, felnőtt íróként arra tesz kísérletet, hogy szembesítse a tanult tudást a valósággal. Izraelbe megy, hogy kiderítse az igazságot, csakhogy a közel-keleti konfliktusban igazságok vannak, s magát a konfliktust is csupán történetiségében és dinamikájában lehet megérteni. S akkor még mindig nincs megoldás, csak ismeretek.

Jonathan Garfinkel könyve együtt érző közeledés a palesztinproblémához, s persze a személyes tapasztalatok hitelesítette felnőtt identitás megszerzésének kísérlete (Vári György lírai utószava erre helyezi a hangsúlyt), melyhez egy palesztin lánnyal, Ranával való baráti kapcsolata is hozzájárul. Az író meg akarja érteni a konfliktust, a másik fél szempontjait, és el akarja távolítani magától az egyoldalú ismeretanyagot. Ehhez, esettanulmányként, egy izraeli család által elfoglalt palesztin ház történetét kínálja fel.

Abu Dalo elmenekült az izraeli függetlenségi háború – palesztin narratívában a nakba: a katasztrófa – idején, majd visszatért és követelte a házát. (Az arab államokból ekkor, illetve a ’67-es háború után elűzött zsidók sosem térhettek vissza szülőföldjükre, és kárpótlást sem kaptak.) Bár a felek különbözőképpen emlékeznek a történtekre, sokévi pereskedés után az izraeli bíróság ítélete kötelezi őket, miszerint a tulajdonjog az eredeti, palesztin tulajdonost illeti, az izraeli félnek, Simonnak bérleti díjat kell fizetnie, ám a palesztin nem teheti ki izraeli bérlőjét.

E kivételes per kínálna mintát a történelmi megoldáshoz, sugallja a könyv. Nézőpontja – a zsidó identitás és az Izrael léte iránti elkötelezettség mellett – a posztcionista gondolkodásé, szimpátiája az alárendelt helyzetben lévő palesztinoké, megoldási javaslata a palesztinok jogaiért, a háborús menekültek emlékét megőrizni kívánó, Zohrot nevű izraeli szervezeté. Mert az idő múlásával lassan nincs más lehetőség, mint az emlékezeté: az arab tulajdonos és az izraeli bérlő házát lebontják: egy bevásárlóközponthoz vezető szélesebb utat építenek. A történelmet maga alá temeti a jelen.

A Váradi Péter által fordított mű első fele önéletrajzi regényként is olvasható, gazdag tájleírásokkal, humoros epizódokkal, a szerző gyerekkorát, a torontói zsidó mikrovilágot idéző visszatekintésekkel, családja széthullásával, magánéleti zűrjeivel, amely elől, mondhatni, a Közel-Keletre szökik. A könyv végét elnyeli az azonosulás a palesztin jóvátétel ügyével, miközben a Ranával folytatott vitáiban a szerző számára az is világossá válik, hogy Izrael léte figyelmen kívül nem hagyható érték a számára, a terror pedig – amit a lány végső fokon legitim eszköznek tart – elfogadhatatlan.

Garfinkel szenvedélyes kötete ott hagy hiányérzetet, hogy a közel-keleti konfliktus nem 1948-ban, Izrael kikiáltásával és a függetlenségi háború polgári lakosságot is sújtó történéseivel kezdődött, és korántsem írható le az elnyomó/elnyomott mechanikus ellentétpárjával. Arthur Koestler e hasábokon nemrég méltatott Ígéret és beteljesedése éleslátóan írja le a feleket egymással szembefordító brit kolonialista politikát, amely egy évszázadra előre megágyazott az izraeli–palesztin konfliktusnak. E nélkül az előtörténet nélkül nem érthető és meg sem ítélhető a jelen és a közelmúlt véráztatta közel-keleti valósága. Garfinkel azonban talán evidenciának tekinti e tényeket, s jórészt nem említi őket. Megmarad a jelen idejű elbeszélésnél, mintha azt akarná sugallni, hogy a történeti érvelés nem segít a jelen gondjainak megoldásában.

Az európai zsidóság kiirtásáról is csupán utalásszerűen esik szó egy gyerekkori trauma, az iskolában vetített, sokkoló dokumentumfilm kapcsán. Nem kapcsolódik össze e tény érdemi módon Izrael létrejöttével, pedig akár ennek, akár a 30-as, 40-es évek arab–zsidó konfl iktusainak számbavételével a kép sokkal nehezebben megítélhető. Mintha hárítaná az élményt, s az ebből levonandó következtetéseket. Annak végiggondolása is árnyalná az ítéletalkotást, hogy míg Izraelben nem kevesen vannak, akik a palesztinok jogaiért nyíltan küzdenek, az arab országokból elűzött zsidók jogaiért, kárpótlásáért, horribile dictu visszatérési jogáért nemigen emelnek szót arab értelmiségiek. S akkor még az államilag támogatott Izrael-ellenes média uszítást nem is említettük.

Ha a történelmi jellegű érvelést elutasítani látszik is, a másik nép traumája iránti érzékenység forrása Garfinkel könyvében talán éppen a soafilm kamaszlelket felzaklató egykori tapasztalata. Vagy az izraeli–palesztin konfliktus társadalmi méretekben való megoldhatatlanságának kínzó tudata, melyet humanistaként és diaszpórazsidóként – Izrael léte és az emberi, kisebbségi jogok iránti kettős érzékenységgel – elviselni igen nehéz.