A tavalyi évben két fontos könyv jelent meg Magyarországon a populizmusról. Az egyik a hedonista, a másik a mazochista olvasónak való. Az első, a hedonistáknak való (Szilágyi Ákos: A populista) az év első felében jelent meg, és júniusban volt szerencsém írni róla. A másik az év végén jelent meg (magyarul, 2005-ben angolul), és most van szerencsém bemutatni az olvasónak.

A populista ész (On Populist Reason) szerzője a posztmarxista politikai filozófia egyik legtekintélyesebb, hetvenes éveinek vége felé járó személyisége. Argentínában nőtt fel, a száműzött Peron által távirányított szocialista „nemzeti baloldalon” politizált a nagy argentin populista visszatérése előtt. A feje búbjáig benne volt a hatvanas évek diákmozgalmaiban, aztán Eric Hobsbawm Oxfordba vitte, és a baloldali rendszerkritika angol fellegvárában, a University of Essexben alakította ki a maga iskoláját. Ott tanít a mai napig.

A két könyv egymás rokona és ellentéte. Rokonok, amennyiben mindkettő odáig tágítja a populizmus fogalmát, hogy beleférjen korunk egész politikai élete, ámde Szilágyi szerint ezzel az elpopulistásodással a politika voltaképpen meg is szűnt, Ernesto Laclau viszont úgy gondolja, épp ezzel találta meg a maga adekvát, a globális kapitalizmus korának megfelelő formáját. Szilágyinál a populizmus korunk elitista összbűne, Laclaunál viszont az elitista bűn éppen a populizmus lenéző, kirekesztő kritikája, mely „egyáltalán a politika elvetését jelenti”, és mely a tömegektől, a néptől való félelmen alapul. A populizmus befeketítése nem más, mint a tömegek befeketítése.

Ezek a befeketítők azokat a rendszerkonform politikai csoportokat, társadalmi cselekvőket szeretik, melyek „jól meghatározott érdekek mentén” szerveződnek, és a külső környezettel „racionális alkut kötnek”. Ezekhez képest a populizmusban csak a homályosságokat, a tisztázatlanságokat, az antiintellektualizmust, a változékonyságot, az átmenetiséget, az ellentmondásosságot, az ideológiai parttalanságot, a heterogenitást látják, holott éppen ez a rugalmas, diffúz identitás, meghatározatlanság teszi lehetővé a politikai cselekvést a kapitalizmus korában. Hiszen: „a heterogenitás a kapitalizmus lényegéhez tartozik”. A heterogenitás mértéke pedig a kapitalizmus globalizálódásával egyre nő.

Az egyének sorsa egyre kevésbé determinált, egyre kevésbé láncolódik össze, egyre kevésbé léteznek nagy, homogén, egyértelmű érdekekkel és igényekkel jellemezhető csoportok, tehát a hatékony politikai cselekvéshez olyan keret kell, amely sokféle igényt, érdeket, törekvést tud ütőképesen, érzelmi mozgósítóerővel, egyenértékű elemekként összefogni. Minél üresebb, minél kevésbé megragadható egy kollektív identitás (mindenekelőtt: a nép) jelentése, egy szimbólum tartalma, egy vezér eszményképe, annál több igényt, érdeket, szándékot tud átfogni, és annál erősebb politikai cselekvő lesz belőle. Legalábbis bizonyos határig.

A könyv utolsó fejezetéig homályban marad, milyen politikai törekvések állnak az elemzés mögött, bár a szerző munkásságának ismerői ebben nem kételkedhettek: „az antiglobalizációs mozgalomnak teljesen új módon kell működnie: egyenértékűségi kapcsolatok létrehozását kell szorgalmaznia mélységesen heterogén társadalmi igények között.”

Végül is egyet kell értenünk Laclauval abban, hogy annál hatékonyabban harcolhat a globális kapitalizmus ellen egy mozgalom, minél populistább, más kérdés, hogy kedveljük-e ezt a harcot.

Laclau posztmarxista pozíciója azt jelenti, hogy még rendszerkritikus, de már nem rendszerállító. Nem zavarja, hogy a populista politizálás a fennálló rendszer logikájához képest irracionális, mert nem kedveli ezt a logikát. Az sem zavarja, hogy nincs másféle logika, mely szerint racionális lenne, mert a fennálló rendszerrel szemben nem állít másikat. A populizmus kétségkívül jól szolgál, ha az ember perspektívája két szék között a pad alatt van.

Az antielitista szerző a lehető legelitistább nyelvezetet használja, mely műve élvezetéből kizárja mindazokat, akik nem tartoznak a társadalomelméletek közönségének legedzettebb mazochistái közé. „Olyan társadalmakban, ahol a társadalmi cselekvők öszsze nem függő anyagi helyzetének horizontális variációi korlátozott skálán valósulnak meg, ezeket elgondolhatjuk ugyanazon társadalmi cselekvők identitásának kifejeződéseiként”. Tekintse a kedves olvasó kóstolónak ezt a mondatot. Ha megemésztette, akkor érdemes megvásárolnia a könyvet.