Küzdelem a normálisért
Czeizel Barbara: Czeizel gyereknek lenni nem járt sok örömmel. Apám kitalálta, hogy Gábor bátyám lesz orvos, Balázs bátyám művész, én pedig a szép, de butuska teremtés: futó, aki elé célként szerényen az olimpiai bajnokságot tűzték ki. Utáltam futni, de valószínűleg tehetséges voltam, és már csak azért is megfutottam az egyéni csúcsokat, hogy minél kevesebbet kelljen edzenem.
Magazin: Miért nem lázadt?
Czeizel Barbara: Túl akartam élni minden napomat. Azt éreztem, hogy akkor szeretnek, ha teljesítek.
Andrassew Iván: Engem egyrészt nagyon szerettek, másrészt viszont ütöttek-vertek. Nagyanyám falujában azért vertek, mert pesti vagyok, ha Pesten voltam, azért bántalmaztak, mert paraszt vagyok, sok időt töltöttem Erdélyben, ott azért ütöttek, mert magyar vagyok. Mindig kirúgtak mindenhonnan. Nem tudom elviselni a feudális rendet, ezért megpróbáltam kikerülni alóla, de nem sikerült, és már soha nem is fog sikerülni. Viszont mániákus jogvédő lettem, már nyolc-kilenc éves koromban a WC-ben szónokoltam magamnak az emberi jogokról.
Magazin: Czeizel Barbara is a gyerekkora miatt lett segítő?
Czeizel Barbara: Apám mindenütt azt terjeszti, hogy orvos akartam lenni, de nem igaz, sosem akartam orvos lenni. Semmi sem akartam lenni, az volt a feladatom, hogy olimpiai bajnok legyek 400 gáton Szöulban. Anyám halála után egy évvel fájni kezdett a térdem, valószínűleg ez jelezte, hogy az ő halálával ötven százalékban megszűnt az elvárás velem szemben. Negyedik gimnáziumban döntenem kellett, mi történik, ha nem sportoló leszek, és miután magyarból és biológiából még a sportosztályban is könnyen fel tudtam készülni, felvettek a Gyógypedagógiai Főiskolára. Nem állt távol tőlem, mindig minden területen vonzott a nem normális. De ott is csak azért bírtam ki a négy évet, mert miután Jeles András akkoriban nem rendezhetett filmet, akkor alakította meg színházi társulatát, a Monteverdi Birkózókört, amelyben játszhattam.
Magazin: Tehát színész is volt.
Czeizel Barbara: Nem voltam színész, az a színház inkább pszichoterápia volt, de a rendszerváltozás szempontjából különleges módon fogalmaztunk meg nagyon lényeges, olykor merésznek tűnő dolgokat. Azt tudtam, hogy nem azt fogom csinálni, amit a főiskolán tanultam, mert ott számomra kevésbé életközeli ismereteket kaptam, ezért elmentem egy bölcsődébe sérült gyerekeket integrálni. Később, mivel nem tudtam elképzelni, hogy munkahelyem legyen, megcsináltam a magam „álmát”, amit olyan módon működtetek, ahogy én tudok dolgozni. Érzésre választom ki a munkatársaimat. Egy demokratikus intézményt vezetek. Ez könnyebb volt, amíg hatan voltunk. Most viszont ötven-egynéhányan dolgozunk benne. Ennyi emberrel szinte lehetetlen empatikus, bizalmi közösségben létezni. Próbálom.
Andrassew Iván: Csak olyan közösségben tudok dolgozni, ahol barátaim vannak. Nem ismerem a főnöki-beosztotti viszonyokat. Nem tudok nemet mondani. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy emberről ítéletet mondjak?!
Czeizel Barbara: Én sem szívesen ítélkezem. Nincs példaképem, de ha arra gondolok, hogy ki az, akihez fordulnék, ha nagyon nagy baj van, akkor Iványi Gábort említeném.
Andrassew Iván: Néhány hete a tízéves gyerekemmel elmentünk egy miséjére, Gábor bemutatkozott neki, és utána a fiam azt mondta: „Papa, ez a bácsi soha senkit nem bánt.” Kivételes ember, aki lelkész létére nem akart meggyőzni arról, hogy higgyek Istenben. Azért is léptem be az egyházába, mert Istenben nem hiszek, de benne igen.
Czeizel Barbara: Forgács Pál temetésén azt mondta, hogy Pali nem hitt Istenben, de ő biztos abban, hogy Isten hitt Paliban. Politikai terepre tévedése sem a személyéről, hanem egy ügyről szól.
Magazin: Czeizel Barbara sikeresen képviselte a sérült gyerekek ügyét.
Czeizel Barbara: Ez nem siker, hanem a normálisért való küzdelem. Azért harcolok, hogy elláthassuk azokat a családokat, akiknek ez jár. A politikusoknak is rá kell jönniük, hogy ez az ügy nem politikai, hanem emberi kérdés. A velük való egyeztetés érdekében pedig megtanultam kulturáltan, diplomatikusan viselkedni, mert sokan nem értik az iróniát és a nyíltságot.
Andrassew Iván: Nekem könnyű, mert mindig nagyon egyenesen és világosan kell fogalmaznom. Nincs kegyelem. Egy normális világban arra lehetett volna számítani, hogy elérjük az elesettekkel való törődés normális szintjét, ehhez képest alapvető jogokért kell harcolni. És szembesülnünk kell azzal, hogy éhen fognak halni emberek.
Magazin: Ezért sokkal harcosabb,mint tíz éve?
Andrassew Iván: Nem vagyok harcosabb. Az elmúlt nyolc évben kormánypárti újságíró voltam, amit szégyelltem. De azért voltam az, mert tudtam, hogy mi fog történni, ha a jelenlegi kormánypárt kerül hatalomra. Aki ismerte az orbánizmust, tudta, mi következik. Most elemi háború folyik. Ha nem takarítjuk el a mostani kormányt, akkor teljes bomlás következik. Nem lehet válogatni az eszközökben, már amennyiben a szavak eszközök. Abból a szempontból azonban örülni kell ennek a hatalomnak, hogy különben sosem szabadultunk volna meg tőle. Így előbb-utóbb meg fogunk.
Magazin: Az elmúlt két évtizedben mennyivel lett elfogadóbb a társadalom a kisebbségekkel kapcsolatban?
Czeizel Barbara: Semennyire. Az emberek nem tudnak mit kezdeni a demokráciával, azzal, hogy van beleszólásuk a döntésekbe, és befolyásolhatják, hogy milyen világban élünk. A mindenkori politikai elit a példamutató, és ha ők nem elég érzékenyek a kisebbségek problémáira, akkor a magyar emberek többsége sem. De a korai fejlesztés területén érzékelhető változás. Húsz évvel ezelőtt hozzánk három-négy éves Down-szindrómás gyerekeket hoztak, most már kétéves koruk előtt megjelennek az autizmus tüneteit mutató gyerekek is. A szülők érzékenyebben ismerik fel a problémákat, és azt is, hogy segítségre van szükségük. Ha pedig megvan az érzékenység, megvan az igény is arra, hogy akarjanak élni a jogaikkal.
Magazin: Gyerekorvosok, védőnők küldik a családokat a Korai Fejlesztő Központba?
Czeizel Barbara: Nem jellemző. Száz szülőből nyolcvan magától jelentkezik, ők észlelik, hogy a gyerekükkel valami baj van. A gyerekorvosoknál és a védőnőknél ez nem rendszerszintű, csupán emberfüggő. Képzünk védőnőket, igény is volna rá, de a rendszerbe nem kerül bele, mert nincs rá forrás. Autizmus azóta van Magyarországon, amióta bemutatták az Esőember című filmet. A világ iszonyatos erővel dolgozik azon, hogy rájöjjön, mi az autizmus oka, melyek a diagnosztikai és terápiás lehetőségek. Magyarországon sokan későn kapják meg a diagnózist. Ha pedig megvan, stigmává válhat, a gyereket esetleg nem veszik fel óvodába, iskolába, viszont megkaphatja a megfelelő specifikus fejlesztést. Sokan becsukják a szemüket. Az autizmusdiagnosztika és –ellátás olyan szinten van, mint a romákhoz való viszony. A roma gyerekekről kimondták, hogy integrálni kell őket, csak épp senki nem volt felkészülve rá.
Andrassew Iván: A romákkal kapcsolatban gyerekkorom óta semmi sem változott, de a melegekkel kapcsolatban igen. Engem még úgy neveltek, hogy ha meglátok egy buzit, meg kell rugdosni, mára eljutottunk oda, hogy az a probléma, házasodhassanak-e.
Czeizel Barbara: Érintettként nem így látom. A bátyám meleg, azért coming outoltak apámmal, hogy az emberek lássák, egy genetikusnak, a híres embernek is lehet érintettsége. Tudjuk azonban, hogy ma is sok közéleti ember hord álcát. Apámék készítettek egy kutatást, amelyben száz nem várandós nőt megkérdeztek: ha kiderülne a magzatáról, hogy homoszexuális, mit tenne? Csaknem mindannyian megszakítanák terhességüket.
Andrassew Iván: De legalább beszélni lehet róla.
Czeizel Barbara: 2012-t írunk. Annak örüljünk, hogy 2012-benMagyarországon lehet beszélni a homoszexualitásról? Persze beszélhetünk a jogokról, de közben az elmúlt két évben erősen meglebegtetik a „van-e joguk felvonulni a melegeknek?” kérdést, és a fenyegetettségük egyáltalán nem csökken, sőt.
Andrassew Iván: A keresztény nemzeti középosztályban nőttem fel. Tizennyolc évesen rájöttem, hogy felismerem a zsidókat. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy megtanítottak a külső jegyekre, azaz megpróbáltak megrontani, de nem sikerült. Meg kellene magyarázni az embereknek, hogy megrontották őket, és minden előítélet gonoszság. Közmegegyezés kellene arról, hogy legalább a gyerekeinket ne fertőzzük, ne adjuk tovább a rontást.
Czeizel Barbara: Jól érzékeltem novelláidból, hogy vonz a Kelet?
Andrassew Iván: A Vashideg című kötetemben megírtam, hogy egy keresztény kisfiú a jugoszláviai kolostorokat végigjárva hogyan jut el Tibetbe. Amikor utólag olvastam a saját könyvemet, rájöttem, hogy ez az én történetem, de nem tudom, honnan, egyszerűen magától jött. Egyszer a baptistákkal Colombóba, Srí Lanka legnagyobb városába utaztam. Egy árvaház avatásán ott volt a colombói főláma, akinek akkora a tekintélye, hogy előtte hasra vágják magukat az emberek. Egy fánál ülve tudósítottam a lapomat, ő felállt, odajött hozzám, a nevemen szólított, és megáldott. Senki nem árulta el neki a nevemet, mégis tudta.
Czeizel Barbara: Megérzett téged. Ez nagyon veszélyes is lehet,mert determinál, és felelősséggel jár.
Andrassew Iván: A minap a Dunakanyarban doboltam, egyszer csak odajött hozzám két súlyosan sérült gyerek. Megöleltek. Az édesanyjuk tőlem kérdezte,mi történt, mert ilyesmire még nem volt példa. Kérte, hogy menjek el hozzájuk néha, én pedig hirtelen felelős lettem értük. Nem tudom, miért épp engem választottak.
Czeizel Barbara: A sérült gyerekek sokkal jobban éreznek és érzékelnek, mint mi.
Magazin: Mióta dobol?
Andrassew Iván: Állandóan zenélek, bár nincs hallásom. Egyszer felvettem, ahogy játszom, rettenetes volt. Így volt ez egészen addig, amíg nem találkoztam a tilinkóval. Ez egy népi dzsesszhangszer, amelyen kétszer ugyanazt nem lehet eljátszani. A tilinkónak köszönhetem, hogy egyszer a közönségem azt kérte, játsszak még. Leányfalun egy dobzenekarban játszottam, összejöttünk hatan-nyolcan pasik, doboltunk, és minden alkalommal eksztatikus állapotba kerültünk.
Czeizel Barbara: Ez is valami, amit elfelejtettünk, vagy kihagytunk az életünkből, azt mondjuk, hogy nem tudunk zenélni, mert nem tanultunk. Pedig ez nincs így. Az autista gyerekeknél az egyik leg könnyebben felvehető kommunikációs csatorna a zene, nálunk ősi afrikai hangszerekkel játszanak. A zeneterápia lényege, hogy a gyerekeknek nem kell tudniuk zenélni, csak eszközt kell adnunk a kezükbe.
Andrassew Iván: Eszközt, anyagot kell a gyerekek kezébe adni. Harminckét éves koromban egyszer a lányaimnak vittem haza agyagot. Elkezdtem gyúrni, és azt láttam, hogy a masszából egy fej lett. Elővettem a nagyapám orvosi műszereit, és nekiálltam szobrokat készíteni. Egy barátom, aki kegytárgyárusként dolgozott Szent István-napon, meglátta, majd eladta a királyszobrokat Szent Istvánfejként, Szent Lászlókor pedig Szent Lászlószoborként. Akkoriban nagyon sok pénzt kerestem ezzel, és ha tízévesen agyagot adtak volna a kezembe, ma szobrász vagyok.
ANDRASSEW IVÁN
SZÜLETETT: 1952. július 29-én, Budapesten. FOGLALKOZÁSA: író, publicista, újságíró. Volt hentes, méhész, segédmunkás és hírlapkézbesítő. A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiáját 1978-ban végezte el külpolitika szakon, majd tanulmányait a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem Szociológia– filozófia Karán fejezte be 1982-ben. Írni az esztergomi ferences gimnáziumban kezdett. 1979-től dolgozott hírlapíróként üzemi lapoknál, 1989-től a Mai Nap, majd a Népszabadság, a Hócipő, a Színes Vasárnap, a Népszava főmunkatársa, 1999-ben az iNteRNeTTo főszerkesztője. Közben a Hócipő Online alapító főszerkesztője, a Katona József Színház munkatársa, az IDG média-tanácsadója, az EOL főszerkesztője, a Romániai Magyar Szó tudósítója. Jelenleg a Népszava publicisztikarovatát vezeti, a Hócipő főmunkatársa, a Klubrádió műsorvezetője. Bloggerként is ismert. Több novellás- és szociográfiai kötete is megjelent. Irodalmi és újságírói díjai mellett Polgárjogi Díjat és Radnóti Miklós Antirasszista Díjat is kapott.
ANDRASSEW IVÁN AJÁNLJA
KÖNYV: SZÁVAI GÉZA: SZÉKELY JERUZSÁLEM
Aki kicsit megzavarodott mostanában, és nem leli a helyét, annak ajánlom. Azt írja valahol benne, hogy „ápolt lelkiismeret”.
SZÍNHÁZ: ZÁVADA PÁL: MAGYAR ÜNNEP
Aki néha furán érzi magát attól, hogy magyar, nézze meg a Nemzetiben. Benne van apám sorsa is. De nagyon.
FILM: HAJDU SZABOLCS: BIBLIOTHÉQUE PASCAL
Pár napja láttam. Fura, néha kicsit elnagyolt, de nagyon jó lm.
CZEIZEL BARBARA
SZÜLETETT: 1965. február 10-én, Budapesten. FOGLALKOZÁSA: gyógypedagógus, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ vezetője. Intenzíven atletizált, de 17 évesen megsérült. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán 1987-ben végzett. A diploma után egy váci bölcsődében kezdett el dolgozni mint az integrációt segítő gyógypedagógus. 1991-ben társaival megalapította az „Együtt az ép gyermekekkel” Alapítványt. A Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt 1991-ben alakította meg Gallai Mária gyermekorvossal és Dubecz Dorottya gyógypedagógussal. Az alapítvány által létrehozott intézmény, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ szakmai vezetője. 2003 óta az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karán óraadó tanárként tanítja a családközpontú kora gyermekkori intervenciót és fejlesztést.
CZEIZEL BARBARA AJÁNLJA
KÖNYV: A. B. YEHOSUA: APÁRÓL FIÚRA
Történetek zsidókról, nem zsidókról, szülő-gyermek kapcsolatról. Segíthet az elfogadásban.
FILM: ERIC TOLEDANO OLIVIER NAKACHE: ÉLETREVALÓK
Hogyan lehet az élet „nyomorúnak” vélt oldalát is élhetővé tenni a másság elfogadásával és szarkasztikus humorral?
ZENE: DAVID YENGIBARJAN: NO COMPROMISE
A zseniális örmény harmonikás elementáris zenei bravúrja.
