Már századjára futott végig a tekintetem a sorokon, mikor bevillant, hogy bizony, nekem is van egy kabátom, amit évek óta pakolgatok ide-oda, talán ideje lenne kezdeni vele valamit. Mert eddig mi volt a sorsa? Hol a gardróbban lógott védőzsákban, hol felkerült az előszobai polcrendszer tetejére egy dobozba, hol meg elővettem, otthon pörögtem-forogtam benne a tükör előtt, lekentem ápolószerrel, hogy meg ne törjön a bőr, de aztán mindig egy fájdalmas sóhajjal zárult a rögtönzött divatbemutató, hogy hát rendben, tényleg szuper ez a ruhadarab, de talán nem eléggé vagány, talán túlságosan látszik rajta, hogy nem egy mai darab, talán ciki is már hordani. De hogy kidobjam, az soha fel nem merült bennem. Mert ennek a kabátnak története van. Egészen főiskolás korom közepéig fura viszonyom volt az öltözködéshez. Anya és én terveztük, varrtuk a ruháimat, ezenfelül imádtam a régi, múlttal rendelkező cuccokat: apa tarisznyáját használtam táskaként, a nagyi télikabátját vettem fel, nagypapi zakójára varrtam filcvirágokat, az unokatesóm kihízott csőfarmerjából varázsoltam trapézgatyát. Márkák, trendek nem érdekeltek, tökéletesnek és kereknek éreztem magam a világomban, annak ellenére, hogy kezdetektől sokan nevettek azon, ahogy kinézek. Ám valahogy ez a nevetés meg a megjegyzések, hogy „hát persze, egy művész úgy néz ki, ahogy akar” azt erősítette bennem, hogy ez így szuper, ettől még különlegesebb vagyok. És különben is, mondjon mindenki azt, amit akar. Nem kötelező rám nézni, követni végképp ne akarjanak, mert akkor egyenruhává válik az évek alatt magamnak kialakított, ötletekkel és egyediséggel megmunkált stílustalanság, oda a lényeg. Ma már ugyanezt gondolom, de volt pár év, mikor kényszeresen inkább betagozódni akartam, és azt láttam, hogy eleve már a külsőm is meggátol benne. Hogy aki rám néz, már látja, itt valami más következik. A csoporttársaim nagy többsége lány volt, ráadásul igen csinos, divatos lányok, kiríttam közülük. És sajnos nem is igen udvarolt nekem senki sem (talán kicsit ijesztő látvány is voltam), kivéve egy fiú, akivel viszonylag sokáig húztuk. Vele együtt nevettünk a mosdóban kényszeresen sminkelő, kényelmetlen miniben és légzésvisszatartó felsőben feszítő csajszikon. Mígnem egyik nap bejelentette, hogy lelép az addig kinevetett „kikentkifent” Andival. Na, akkor kaptam egy kisebbfajta sokkot. És hirtelen olyan akartam lenni, mint az a lány, hogy megmutassam, tudok én ilyet is, sőt sokkal jobb leszek abban a szerepben, aztán majd a hülyegyerek hápoghat nekem, de akkor már késő. Sminkszerekkel, rucikkal kezdtem, de nem voltam az igazi. És akkor jött a lényeg. Rájöttem, hogy Andiban a bőrdzsekije a legjobb, attól tűnik olyan végzetesen vagánynak. Tudtam, hogy hol szerezte, láttam a körúti bőrös kirakatában hasonlót. Ám ennyi pénzem nem volt. Két hónapot kuporgattam érte, alig ettem, nem jártam sehová. Végül betértem a szalonba, és úgy fizettem ki érte az utolsó filléreimet, mintha nekem mindennapos dolog lenne egy ilyen horrordrága ruhát megvennem. És végül egyszer sem volt rajtam, valahogy nem tűnt fontosnak, se a kabát, se a fickó, akiért csináltam az egészet.Most viszont úgy érzem, eljött a kabát ideje. De nem alakíttatom át. Hordom így. Hiszen nekem éppen így tetszik.

KARA FIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, per for mer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

05. 11. PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

05. 18. TRENCS ÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság Magazin társszerkesztője.

05. 25. FÁY MIKLÓS

Zenekritikus, színház-, film- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.