Tanulni a kalózoktól
(Mint megírtuk, a Centrális Galériában 5000 olyan könyvet tálaltak fel a publikumnak az ELTE Egyetemi Könyvtár kollekciójából, amelyet 1989 óta senki sem kölcsönzött ki.)
Az OSA beszélgetést szervezett a tárlat netes utóélete kapcsán, amelynek egyik vezérgondolata nagyjából így hangzott: tényleg túl sok könyvet őriznek a magyar könyvtárak? Egyáltalán: miért lett ekkora visszhangja a kiállításnak? Mindenekelőtt azért, mert a könyvtári állományavulás (magyarán: hogy használatlanul porosodnak a kötetek a polcokon) a könyvtárosi identitást támadó kérdés: ha szóba kerül, a szakma feljajdul. Még nem tudatosult, hogy a könyvtárosnak a használókat kell kiszolgálni, nem az állományt menedzselni (horribilis összegekért – a szerk.). Egy másik szakember szerint egyebek mellett az itt a kérdés: a könyvtár afféle doboz-e, amelyben könyveket tárolunk, vagy egy olyan közeg, ahol könyvekkel, könyvekről beszélgetünk (a helyes válasz szerinte az utóbbi).
Ennek kapcsán elhangzott az is, hogy miért volna vonzó egy tér, ahol suttogva sem illik megszólalni és még egy kávét sem lehetmeginni – az irányt Nyugaton kell keresni, ahol egyre több az olyan könyvtár, amely gyakorlatilag összeér egy másik fontos közösségi térrel, tehát egy kocsmával. Ráadásul van, aki szerint teljesen mindegy, milyen formában őrzi a könyvtár a tudást, nem kell ennyire mereven ragaszkodni a papírhoz. Persze kérdés, mit kell archiválni: a szakkönyvek jó része nyilván elavul, de egy költő például lehet, hogy pillanatokon belül megint újra érdekes lesz. Idevág, amit egy hozzászóló jegyzett meg: egy közepes színvonalú mesekönyv évtizedekig porosodott a polcon, még bottal sem nyúltak hozzá az olvasók, de hogy, hogy nem, csináltak belőle egy közepes mozit, és ettől úgy elkezdték vinni, mint a cukrot.
Mindenesetre tény, hogy a magyar könyvtári állomány nagyjából a hatszorosa a britének, viszont ott háromszor aktívabbak az olvasók, mint itt. Tényleg elgondolkodtató eszerint, hogy nem tartanak-e túl sok könyvet a honi könyvtárak, és valóban azt tartják-e, amire igény van.
Hasonló irányból közelítette meg a könyvtártémát egy másik szimpóziumon Bodó Balázs „kalózkutató”. Az Egy MaNDALAT bánt engemet című, az Országos Széchényi Könyvtárban rendezett konferencia alcíme szerint „a magyar írott kulturális örökség digitalizálásának időszerű kérdéseiről” szólt, magáról a kezdeményezésről, vagyis a Magyar Nemzeti Digitális Archívumról azonban konkrétan kevés szó esett, és igazi vihart is csak Bodó expozéja kavart.
A Mit lehet a kalózkönyvtáraktól tanulni? című előadásában hangsúlyozta, hogy nem a speciális, hanem a mainstream könyvtári egységekről beszél, az olvasó, a potenciális könyvtárlátogató, illetve a diákjait könyvtárba küldő (vagy nem küldő) tanár szempontjait képviseli, mikor a Gigapedia elnevezésű, a világ egyik legnagyobb kalózkönyvtáraként ismert adatbázisát említi (amely régi formájábanmárcius végétől nem elérhető a nemzetközi tartalomipari vállalatok, valamint a hatóságok nyomására).
Míg korábban ún. kérdőíves módszerrel lehetett csak megtudni, a felhasználó mit vár el a könyvtártól, manapság a technológia fejlődésének következtében már a usereknek is lehetőségük nyílt arra, hogy megmutassák, milyen környezetben érzik jól magukat: elkezdték építeni a saját ideális világukat, vagyis a sokfelhasználós online kalózkönyvtárakat. Az előadás alapgondolata szerint az eszközök könnyű elérhetősége miatt digitalizálni ma már mindenki tud, olcsón méghozzá. A tárhely majdnem korlátlan, a dokumentumok metaadatai úgymond „wikipediásíthatók” – ez pedig odavezetett, hogy ma már nem kifejezetten könyvtáros képzettségű felhasználók roppant adatbázist képesek létrehozni, fenntartani, menedzselni. Bodó Balázs szerint ha a körülbelül egymillió ISBN-tételből álló Gigapedia felépítése és felhasználó-központúsága
nem szolgál mintául, de legalábbis intő jelként, a hagyományos könyvtár lényegében halálra van ítélve.
Bodó elmondta: 42 ezer társadalomtudományi mű volt a Gigapedián, s a vizsgálat idején ezeknek csupán 4 százaléka volt legálisan beszerezhető elektronikus formában.
A nemzetközi versenyképesség érdekében elkerülhetetlen, hogy a hallgatók a kortárs nemzetközi tudományos szövegeket olvassák. Ugyanazokat a szövegeket, mint a berlini, oxfordi, párizsi, harvardi diákok. Az derült ki, hogy a Bodó által oktatott kurzus irodalomjegyzékének több mint a fele egész egyszerűen nem érhető el hazánkban – nemcsak az intézmény könyvtárában, de könyvtárközi kölcsönzéssel sem. „Ha a magyar könyvtári rendszerre próbálnék hagyatkozni, akkor bizony csak olyan diplomát tudnék a hallgatóim kezébe adni, ami nem versenyképes.” Ezért aztán kénytelen az illegális könyvtárakban található tételeket ajánlani. Ezek a könyvtárak természetesen szakmai szempontból jócskán hagynak kívánnivalót maguk után a hagyományosokhoz képest – ám kétségtelen előnyeik is vannak. Például hogy decentralizáltak, vagy hogy a (szerzői) jogi kereteket nem elfogadják, hanem alakítják. Nem félnek hibázni, mert tudják, hogy a korán kiderülő hiba olcsón és könynyen javítható. Emellett kihasználják a technológiai hatékonyságot. Nem a tökéletesre, hanem az „elég jó”-ra törekednek. Az évi több százmillió forintos költséggel szemben, amit akár egyetlen intézmény fenntartására szánunk, lényegében fi llérekből megoldható lenne a dokumentumok digitalizálása és a felhasználóhoz való eljuttatása. A fennmaradó pénzt pedig bátran lehetne egyebekre, például állománybővítésre fordítani, oda lehetne adni a kiadóknak az elektronikus kölcsönzésért cserébe, de juthatna pénz a méltatlanul elfeledett művek felszínre hozására is. Például ezt lehetne tanulni a kalózkönyvtáraktól.
