Az egyik Szentendre
A hajdan Nagybánya-pótlékként létrejött, s aztán annyifélévé vált művészkolónia festői a kisváros úgyszólván minden szögletét megörökítették háromnegyed évszázad során, a jelesebbeket annyira sokszorosan, hogy nevüket a műbarát akkor is megtanulta, ha soha nem jutott a főtérnél tovább. Várdomb, Bükkös-part, Pismány, Szamárhegy. A tételcímeket Tóth Antal kurátor szövegei fölül másolom, aki házak, nézetek és szögletek szerint rendezte el a városképeket. Az ötlet megérett és méltó. A megújult Művészetmalom egyik nyitókiállítása szép, öreg fényképekkel jelöl ki egy-egy frekventált, kedvelt motívumot, s köré, illetve egy rövid kommentár köré gyűjti azokat a festőket, akik olykor a legkülönbözőbb módon látták-láttatták ugyanazt, nemritkán ugyanazon nézőpontból. Nosztalgikus és bevallottan városvédő vállalkozás. A kiállítás és rendezője tanúként idézi az elrontott, elkótyavetyélt városképet, szemrehányó topográfiát szerkeszt szöveggel-képpel, de értekezésmódja élvezetes. Nem mindennapi lehetőség egymás mellett látni, milyen tűnődően szálkás a városháza oromfala Gráber Margit sűrűsödő pasztelljén, s milyen pasztózusan elmosódó ez a huszadik században koholt barokk Miháltz Pál vásznán. Hogy miként keményedik ki egy művésztelepi épület a kertből Tornyai dús képén a harmincas években, miként világít fehéren Deli Antalnál, és lágyul a vegetációba Gálffy Lola temperáján az ötvenes, majd a hatvanas évtizedben.
A kollekció akarva-akaratlan művészethistóriai. Nemcsak az alapítók és a ma félig méltán és méltatlanul nem emlegetettek munkásságát hívja elő egy-egy közös motívum, hanem általánosabb tanulságokra is emlékeztet. Arra például, hogy a két háború közötti korszak nagy áramlata, a Gresham vagy poszt-Nagybánya sajátos módon sosem árasztotta el a szentendrei partokat (nem ért el idáig Zebegényből), mert valamiféle konstruktívabb, szervezőbb erő formálta, modulálta az itteni törekvéseket. Nem csak a kubizmushoz mindvégig hűséges Kmetty Jánosét, aki az önarcképei hátterében felfedezhető templom- és tetőkonstrukciók jogán került a paravánokra. A gyűjtemény egyik megérdemelt főszereplője Ilosvai Varga. És külön élvezet egymás mellett látni, mint mozog – nem küszködik, csak változik – az oldottabb-lazább ház- és fasorok, a szigorúan szerkesztett, de e szigorúságot kövér kontúrokkal oldó tetőrengeteg meg a Piros változatok minden hangulatossága ellenére tiszta konstrukciója között.
És ha már konstruktivitás. Ha művészettörténeti közhely, hogy Szentendre házhalmazai, tetői és sikátorai kétszáz évvel a mozgalmak előtt megteremtették a festőknek ezt a kompozíciós lehetőséget, feltűnő, hogy e tanulságból kevés jutott be a kiállításra. Barcsay mű csak egy van, Deimgrafika, csak korai, amikor még nem volt átütő Deim, sajátos módon e tendenciáknak inkább a kevésbé önálló képviselőit láthatjuk. Bizonyára a topográfiai igyekezet magyarázza azt is, hogy a másik Szentendre, Vajda, Korniss, Bálint és társaik Szentendréje hiányzik az összeállításból. Vajda-grafika, többé-kevésbé ábrázoló szén- és ceruzarajz van ugyan három is a különböző szekciókban, a többi távollétét azonban végképp érthetetlenné teszi egy melléjük rakott, nem is ábrázoló, álszürreális Vajda-utánzat.
Az ívesen hajló városházfalat Korniss, a templomudvarokat és tornyokat Barcsay, az ikonosztázokat Bálint és a kerteket a csak szövegben megidézett Szántó Piroska legalább olyan halhatatlanná tette (szó szerint: megörökítette), mint a látványhoz közelebb húzódó festőtársaik. S ha fotóval való azonosulásra kevésbé alkalmasak ennek a szentendrei művészetnek a nagy művei, annál izgalmasabban, nagyobb fesztávval mutathatnák a város képpé formálásának fokozatait.
Talán egy következő kiállítás bizonyítja majd ezt; a szentendrei festészet kimeríthetetlen. A szentendrei festők őstémái pedig – hogy a gazdag gyűjtemény alcímét idézzem – rugalmasak.
