Szerelem volt a szavakban, természetesen beteljesületlen és művészetté vagy művészi együttműködéssé emelt szerelem (talán a beteljesületlent újra kellene gondolnom), és fájdalom. Hogy elveszett, meghalt, nincs ez a tüneményes, szép nő, akinek a hangja annyira komoly és tiszta volt, gyöngéd és kifejező. A telefonos-kisasszonyból lett alt. Akinek az ismeretsége Walter számára még Mahler barátságánál is nagyobb ajándék volt.

Kathleen Ferrier

Aztán hallottam a rádióban a hangot, és nem kellett nagyon erőltetnem magam, hogy el tudjam képzelni az arcot hozzá. Mahlert énekelt, Walter vezényelt, Oft denk’ ich, sie sind nur ausgegangen. Csak sétálni mentek, mindjárt hazajönnek. Gyermekgyászdalok. Úgy szorult össze Ferrier hangjától a szívem, hogy nem nagyon maradt benne hely a kétségnek: nem jönnek haza. Érezni, ahogy Ferrier jelenléte húzza fölfelé Waltert, hogy a zenekar intenzitása a karmesternek köszönhető, aki az énekesének akar tetszeni. Van egy másik eset is, sokszor elmesélik, hogy a h-moll mise vezénylése közben Karajan elsírta magát, amíg Kathleen Ferrier az Agnus Deit énekelte. Persze legendának tűnik, a zsarnok szíve majdnem olyan, mint hogy mi volt Sztálin lemezjátszóján a halálakor (nem Kathleen Ferrier), de tekintve, hogy mekkora érzelmi különbség van Karajan korai és későbbi h-moll miséje között – akár igaz is lehet.

Okosodik az ember az évek során. Tudom, hogy nem olyan könnyű a Ferrier-kérdés. Ha jobban megnézem a fényképeket, látom, hogy nem is az a törékeny, finom szépség, aminek a hangja mutatja, jókedvű, egészséges asszony. Ezt is hitte róla mindenki, egészen 41 éves koráig, amikor a világ számára meglehetősen váratlanul meghalt. Nem mesélt sokat a rákról, két kezelés között énekelt a stúdióban, és egyre rosszabbul érezte magát. Kimondani sem mertem sokáig, hogy egy-egy dallemezét egy idő után megunom; akármilyen fenomenális a hangja, mindent egyformán és mindent kiszámíthatóan énekelt. Nem kellett föltennem az Ombra mai fut, hogy tudjam, milyen lesz, és hogy tudjam, nem fog tetszeni, és nem lehet föltenni az Erdáját, mert már nem volt ideje elénekelni. De tudom, milyen lett volna, és nagyon tetszene. Most is csak azért merem elmesélni, mert megtudtam, hogy amikor egyszer azt írták egy dalestjéről, túl sok engedményt tesz a közönségnek, fölsóhajtott: végre. Eddig mindig azt mondták, hogy unalmas és egyforma vagyok.

Ez is olyan, amit nehéz megérteni: az igazi, élő Kathleen Ferrier derűs, vicces nő volt. Ha énekelni kezdett, akkor meg mintha folyton vissza kellene tartania a sírást, és mindig éppen csak hogy sikerül neki, a visszatartott könnyek ott rezegnek a torkában, ott vannak a hangjában.

Így helyes: az élő énekes csak egy a sok közül, a halott lehet csak legenda. Ha viszont azt mondom, igazi és élő, nem is tudom, mit beszélek. Mert biztos nincs értelme úgy tüntetni föl Ferriert, mint az éneklés áldozatát, de kétféle kezelést is azért utasított vissza, mert azok veszélyeztették volna a hangját. Tudta, mivel írja az örök hírét.

Nem beteges dolog, súlyos dekadencia azért köszönteni egy halott énekesnőt a századik születésnapja alkalmából, mert olyan sok szomorúságot okozott nekünk? Mert azt okoz, ha az angol népdalt, a Blow the wind southerlyt hallgatom vele, kíséret nélkül, mindig azt hiszem, megszakad a szívem. És amikor egyenruhában, kicsempészett rádión, az őrtoronyban a Qui sedest hallgattam a h-moll miséből, nem az jutott eszembe, hogy helyreállt a világ rendje, hanem csak a fontos és nem fontos lett világosabb. A töltött géppisztoly a vállamon nem volt fontos.

Egy ideges kommentelő azt írja a másiknak az interneten: hallgass inkább több Ferriert, és jobb ember leszel. Yes comment.