A premier bejött!
A négynapos „hétvégére” szervezett fieszta célja az volt, hogy a publikum végre ismerje meg Kelet-Közép-Európa legnagyobb kulturális élményparkjának páratlan adottságait, és tanulja meg, s főleg vigye hírül: idejárni jó, érdemes, sőt muszáj. Mert – többek között – planetárium, fél tucat kiállítás, szellemes játszóterek, bábszínház, különleges portékákat kínáló boltok, hangulatos vendéglátóhelyek sorakoznak itt, s a negyed szomszédságában, a város középkori vesztőhelyén áll még egy titokzatos mauzóleum is.
Írtunk róla, hogy a negyed a Zsolnay Porcelánmanufaktúra immár kihasználatlan, négyhektáros területén született meg. Oly módon, hogy megőrizték a XIX. században emelt ipari épületek arányait, stílusát és atmoszféráját. Pécs erre a 11 milliárdos – nagyrészt uniós támogatottságú –beruházásra annak kapcsán kapott lehetőséget, hogy a baranyai megyeszékhely volt 2010-ben Európa kulturális fővárosa. A negyed kivitelezése csúszott, s bár az elmúlt két évben 2-3 havonta adtak át egy-egy kiállítóhelyet vagy rendezvénytermet a Zsolnayban, a városrész csak áprilisra készült el teljesen.
Márta István, a negyedet működtető önkormányzati kft. igazgatója februári kinevezése után arról beszélt, hogy évente 150 ezer vendéget szeretnének a Zsolnayba csalni. Ez kell a létesítmény költségvetésének az egyensúlyához. Márta egy ütős fesztivállal gondolta indítani a Zsolnayt. Az efféle rendezvények szervezésében és az intézményvezetésben jártas igazgató azt mondta, elégedett lesz, ha nyolcezer jegyet eladnak az I. Zsolnay Fesztiválra. Kétszer annyi fogyott el. Ha hozzáadjuk a jegyet nem váltó gyerekeket és a VIP-es belépésre jogosultakat, akkor 21 ezren fordultak meg a negyedben négy nap alatt.
Vagyis a premier bejött. Ehhez –persze – kellett 60 program 450 közreműködővel. Csak ízelítőül: fellépett Boban és Marko Markovic, Rutkai Bori és a Specko Jedno, a Mandel Quartett, a Csík Zenekar, Lajkó Félix, Palya Bea, az Amadinda, a Kaláka, hét előadását hozta el a budapesti Katona József Színház, egyet a beregszászi teátrum. Esténként DJ-k versengtek, s ha az kevés lett volna a dobhártyánknak, hozta a fadoronggal náspángolt olajoshordóit a francia Les Tambours du Bronx 17 zenésze (tudják, az ő reklámszlogenjük hangzik így: 1000 koncert, 16 000 összenyomódott dob, 110 ezer törött dobverő).
A fesztivált rendhagyó rendezvények és performance-ok egész sora színesítette. Önkényesen hadd emeljük ki azt a gyárbemutatót, amit öt színész – Köles Ferenc, Ottlik Ádám, Matta Lóránt, Ács Norbert és Várnagy Kinga – prezentált. A gyár történetét felmondó idegenvezető hölgy szabadtéri operaszínpadra illő gesztusrendszere egyszerre idézte az öntudatos szocreál figurákat és korunk bizonyítási-(megélhetési) kényszertől hajtott, túlmozgásos menedzsertípusát. Miközben a rikító blúzú és esernyőjű hölgy beszélt az üzem történetéről, a színésztársak hol biztonsági őrökként, hol meg tévéshow-ba vágyó kőművesekként keresztezték útját. A csoportot elkísérte – a negyedet csak kulturális nyavalyaként emlegető – „Eta néni”, aki a gyár örökös lakójaként vénasszonyos megjegyzéseket tett, s szavaiban épp annyi volt az igazság, mint az ősbutaság.
Hogy a következő hetekben letámadják-e a negyedet a vendégek (tényleg kitör-e valamiféle kulturális nyavalya), aligha van ember, aki bizton megjósolná. Az már tudható, hogy újabb hírverést szolgáló fesztivál kevés lesz idén a negyedben, igaz, a város kulturális rendezvényei – így például a Pécsi Országos Színházi Találkozó – részben átteszik játszóhelyeiket a Zsolnayba. Az egyébként, hogy egy fesztivál utcai produkcióira jegyet kell venni, szokatlan volt a pécsieknek. Eddig a szabadtéri, az evős-ivós kulturális ünnepeknek a négytornyú bazilika előtti tér adott otthont, s ott minden produkció ingyenes volt. A negyedbe viszont ezerforintos jeggyel lehetett bejutni ezen a négy napon, s bizonyos előadásokra további 2-3 ezer forintot kellett áldozni. Emiatt volt, aki megsértődött, ennek ellenére az általunk faggatott fesztiválozók mindannyian azt mondták, drukkolnak a Zsolnaynak. Merthogy Pécs számos kudarcot élt meg az elmúlt években, s mindjárt soroltak is néhányat. Így szóba került, hogy az önkormányzat súlyosan eladósodott, a belváros üzletei kiürültek, soha ekkora nem volt itt a munkanélküliség (13-14 százalék), az EKF nem durrant akkorát, mint remélték, utána meg nagyot esett a város idegenforgalma, s az is kínos, hogy a korábban ígéretesnek tűnő beruházások – mint a reptér vagy az expócenter – eladhatatlanul döglődnek. Ettől a sorstól féltették néhányan a negyedet is.
A többség azonban ezt kizárta. Ők időnként elragadtatva beszéltek a negyed szépségéről, sokoldalúságáról. Különösen elfogultak voltak a gyerekkel érkező szülők és nagyszülők, látva, hogy csöppségeik mennyire jól érzik magukat a játszótereken, a koncerteken, a bábelőadásokon, a Csodák Palotáját másoló Varázstérben vagy azon a hatszor négyméteres, vaskos matraccal bélelt ágyon, amit a kicsiknek állítottak fel a fesztivál kezdetén.
– Sas vagyok! Sas vagyok! – harsogta egy hétéves fiú, miközben kiterjesztett kézzel nagyokat ugrált.
– Hadd aludjak itt! – kérlelte nagyanyját egy ötéves lányka. – Itt olyan szépet álmodnék, mint még soha.
Az ágyat szerdán lebontják. Hogy ágy híján, fesztivál múltán a negyed irányítói miről álmodnak majd, és képesek lesznek-e szárnyalni, arról még tudósítunk.
