Néhány éve, 2009-ben, amikor Románia volt a nemzetközi könyvfesztivál díszvendége, természetesnek tűnt, hogy a jeles esemény több alkotás fordítását hozta magával. Az viszont már egyáltalán nem természetes, hogy a hullám elültével a magyar kiadók buzgalma is alábbhagyott, bár magyarázatuk érthető: nincs mérhető kereslet a román könyvek iránt. A magyar olvasó szeret messzebbre tekinteni a szomszédoknál.

A hídverés (hogy ezzel a többszörösen elhasznált szóval éljek) így jobbára az erdélyi kiadókra marad. Stefan Banulescu (1926–1998) legfontosabb regénye is ilyen úton juthatott el hozzánk. És örüljünk, hogy eljutott! Mert A Milliomos könyve nem csupán az életművön belül megkerülhetetlen alkotás, de – mint kiderül az értő előszóból – az Observator cultural című hetilap 2001-es felmérésén a kilencedik lett a legjobb XX. századi román regények toplistáján. És úgy, hogy a felkért kritikusok, írók, irodalomtörténészek 150 címet soroltak fel.

De nekünk nem ezért lehet igazán fontos ez a regény. Bár csodáljuk az 1977-ben megjelent mű kivételes frissességét: a széttartó szerkezet, a számos szereplő önkényesnek tetszőmozgatása, a Történet elguruló történetekre való széttördelése, a hömpölygésnek ez a céltalan lazasága vérbeli posztmodern szöveggé teszi. (A töredezettség és befejezetlenség annak a számlájára is írható, hogy a mű egy tetralógia első kötete lett volna, ám a többi rész soha nem készül el.) És abban is igaza van a Magvető kiadó jóvoltából már ismert Filip Floriannak, hogy „ez a regény a próza ünnepe, az elbeszélés művészetének és tudományának olyan áradása, amilyent ritkán látni, de az írás egyfajta diadala a világon”. Ha nem osztjuk is maradéktalanul a kortárs szerző lelkesedését, a mesélés nem akármilyen képessége valóban átüt az oldalakon. Banulescu érezhető élvezettel teremt szinte egyből megjegyezhető helyszíneket (Gyapjú Vára, a Német Lába, Az Örmény Bodegája), helyzeteket (a sekrestyésasszony álma) és mágikusnak tűnő hétköznapi lényeket (a Lovak Szigetének vadlovai). Valahonnan Dobrudzsából, a XIX. század végétől a második világháborúig ívelő időszakból. Olyan helyről és időből tehát, amely a magyar olvasó számára többszörösen egzotikus.

De ismerősen egzotikus. A kötet lapjain megvillanó végnapok (Metapolisz alól a vörös márvány miatt valósággal elhordják a földet), a tapinthatóan karakteres nevek (Fibula Szerafisz, Belizar Belizar, Aram Telguran stb.) és ez az irányíthatatlan, vad, nyomasztó és mégis költőien csillogó univerzum a bodori világ előképe. Úgy is mondhatnám, hogy Bodor Ádám ezt a világot és elbeszéléstechnikát töké-

letesíti majd, már ha lehet egyáltalán tökéletes világokról beszélni. Banulescu viszont épp a különbségek miatt igazán izgalmas. A fecsegése, a gyakran paródiába hajló iróniája miatt, vagy azért az édes nemtörődömségért, ami újra és újra átitatja a cselekmény amúgy is kacskaringós vezetését. Persze ennek nem kívánt melléktermékei is vannak, a túlírt, néha feleslegesen ismételt részek, a körülményes kifejtések – mindez leginkább a regény utolsó harmadára jellemző, Fülöp, a Megalázott bizantinológus történetében. Banulescut leginkább a valóságot átíró legendák természete izgatja, az események hol frivol, hol drámai torzulása, amely a keletkezés idejében (a Ceausescu-diktatúra idején) mindennapi tapasztalatnak számított. Bodornál mindebből finom költészet lesz, a hiábavalóság szépen csiszolt poétikája.

Külön öröm viszont, amikor ez a két univerzum metszi egymást, amikor a felállított diagnózisuk a maguk módján megegyezik: Bodor Verhovináját a madarak, Banulescu kiöregedő, utolsó éveit élő Metopoliszát a fák hagyják el. A visszatérés reménye nélkül. A hol szomorú, hol mosolyognivaló reménytelenséget nagyon erős történetek teszik megjegyezhetővé: a mértéket fejben tartó, leginkább gyóntató paphoz hasonló szabó (Polider) vagy a régésznek tanuló, később mégis régi érméket beolvasztó aranyműhelyt üzemeltető Fibula története. De ez csak kettő a kötet lapjain szétszórt, megannyi morzsa közül. Ezek felcsipegetése az olvasás legnagyobb kalandját jelenti. És még valami. Ami úgy jó, hogy nincs. Talán a cenzúrától való félelem miatt vagy más egyébért, de nem jellemzi a könyvet a megerőltető parabola, a sorok közé elrejtett jelentés. Nem üzen és nem mutogat némán. Banulescu láthatóan nem kívánt vagy nem tudott a diktatúrával foglalkozni. Ha vannak is átfedések, azok jobbára mai fejjel olvashatók bele a könyvbe, mint például a drámaíró története, akit addig szorítanak, amíg áltörténelmi utalásokat nem kreál annak érdekében, hogy a metopoliszi nézők jobban érezzékmagukat.Mégiscsak a nagy Bizánc leszármazottai...

A Milliomos könyvét Demény Péter nagyszerű fordítása teszi igen élvezetessé, ugyanakkor egy szigorúbb szerkesztő pontosabb szöveg megjelenését segítette volna elő. Ám ez tényleg apróság, ami fontos: egy világirodalmi rangú regény magyar verziójával gazdagodtunk.