Gyakran az kell, hogy külső szemmel nézzük önmagunkat. A magyar történelemről az egyik legjobb munkát Bryan Cartledge brit történész írta, aki Trianonról is közreadott egy nagy lélegzetű tanulmányt. S most egy bámulatos mélységű ésmégis rendkívül olvasmányosan megírt könyvet olvashatunk a francia Catherine Horel tollából (fordította Ferch Magda), az egyik legkiválóbb Kelet-Európa-szakértőtől, aki nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy feldolgozza Mittel europa, a lengyel, cseh és szlovák, osztrák, magyar, szlovén és horvát területek, a Habsburg Birodalom történetét, hogy áttekintse a térség politikai és eszmetörténetét, diplomáciatörténetét. A kötet 2009-ben jelent meg franciául és 2010-ben elnyerte az Institut de France Guizot-díját. Méltán.

Horel hihetetlen nagyságú forrásanyagot feldolgozva egy sokat vitatott nevű és zaklatott múltú térség történetének kétszáz évét tekinti át, s alkot tiszta és átfogó képet Közép-Euró páról. (Ehhez megtanult angolul, németül, magyarul, olaszul, csehül, szerbül, horvátul, oroszul…) Mint írja, olyan térséggel van dolgunk, amelynek nincs igazi belső egysége és nincsenek vitathatatlan külső határai. Közép-Európa mégis létezik. Nemcsak mint a nemzetközi kapcsolatok tétje,Habsburg Birodalomként, ellensúlyként Németországgal szemben, vagy ütköző zónaként Oroszország, majd a Szovjetunió és a Nyugat között, hanem mint „történelmi fogalom” is. Sors- és kulturális közösségként, a Habsburg Birodalomtól örökölt civilizációval, szellemi koordinációrendszerrel, földrajzzal, építészettel, gasztronómiával… És: kéttucatnyi nagy és több kisebb népcsoport otthonaként, a Habsburg Birodalomban feloldódott, vágyódott államisággal és egy sajátos, szorongó kollektív tudattal, amelyet erősít a mártíromság érzete, a balsorstól, a nemzet tragédiájától, elsüllyedésétől való félelem. Kelet és Nyugat hol vonzás, hol erős ellenszenv tárgya ebben a térségben, aminek oka az áldozattudat, amely komplexusokhoz és bezárkózáshoz, felfokozott nacionalizmushoz, antiszemitizmushoz vezet.

A 80-as években, főként pedig 1989–90-ben, amikor a létező, de a szovjet blokkban elfojtott Mitteleuropa ismét levegőhöz jutott, a térséget megint felfedezte a Nyugat. Egy pillanatra ismét felrémlett a félelem az egyesült Németországtól és feléledtek a korábbi közép-európai föderációs tervek. Mígnem az egész ötlethalmaz feleslegessé nem vált, hiszen 2004-ben a térség gyakorlatilag egyenjogú tagként csatlakozhatott az Európai Unióhoz, amelynek keretei között végre feloldódhatnának a több évszázados traumák. Sokak szerint ezzel a Habsburg Birodalom örökölt civilizációja nagyrészt az emlékek közé kerülhetne: a felejtés vagy a nosztalgia birodalmába. De – miközben a demokratikus átmenet és az európai integráció után a térség valóban elvesztette korábbi politikai és geopolitikai jelentésének döntő részét – aligha lesz imaginárius régió, vagy csak a szellem kontinense, amely egyfajta álomként a múltban materializálódik. Talán nem vagyunk naivak – írja a szerző –, ha úgy gondoljuk: Közép-Európa a globalizálódásban is képes lesz megőrizni, mert meg kell őriznie önazonosságát immár egy fogalmilag is egységes Euró pában. „Csak” arra kell törekednie, hogy „normális” legyen, hogy egy remélhetőleg biztonságos és jóléti unióba integrálódva újonnan ébredt öntudatával le tudja vetni a korábbi történelmi béklyókat. Erre figyelmeztet és ehhez járul hozzá Catherine Horel remek történészi teljesítménye.

Gyakrabban kellene meghallanunk az ilyen hangokat.